Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - FIGYELŐ - Aich Péter: A csapda (Joseph Heller: A 22-es csapdája)
képes elme természetes működésiről tesz bizonyságot. Orr nyilván őrült, ha még mindig felszáll bevetésre, amikor annyiszor csak egy hajszálon múlt, hogy ott nem maradt. Örült, tehát le lehet szerelni, csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelést. De ha kéri a leszerelést, akkor már nem lehet őrült, és további bevetésre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges és mennie kell...“ A gondolatmenet logikus, a szituáció abszurd, és nincs kiút. Ragyogó parafrázisa ennek Milo, a gé- hás tiszt. A század jó ellátásának ürügyén bonyolult és nagy horderejű üzletekbe bocsátkozik, s mivel parancsnokainak kedvenc ételeikkel kedveskedik, minden lépését jóváhagyják. Milo végül egész bombázórajjal rendelkezik, s ezzel bonyolítja le kétes értékű üzleteit. A dolog odáig fejlődik, hogy a jó üzlet címén Milo a németekkel szövetkezik, és lebombáztatja saját egységét, minden következmény nélkül, mert mindenki hasraesik előtte, amikor kimutatja: a németek többet fizettek, mint amennyi kárt az egyezség szerinti bombázás okozott. Ismét abszurd, de félreérthetetlen szituáció. Yossarian már-már pszichopata, mániákusan retteg életéért, mindenkiben potenciális gyilkosát látja, a parancsnokában azért, mert bevetésre küldi, a németekben azért, mert lelőhetik, az orvosban azért, mert nem küldi haza és így tovább. így tehát okkal és joggal mond le a további dicsőségről. Ágaskodik, és mindent megteez, hogy feletteseit engedni kényszerítse. S megint egy paradox helyzet: félnek őt rendre- utasítani, mert attól tartanak, hogy a dolog rossz fényt vetne rájuk saját feletteseik szemében. Féltik a karrierjüket. Ezért minden igyekezetük arra irányul, hogy Yossariant csapdába csalják. Yossariant a már említett római kirándulásán letartóztatják, mert nem volt eltávozási engedélye, s ez már elég ahhoz, hogy haditörvényszék elé állítsák. Yossarian fél, s ezt minden teketória nélkül be is vallja, szinte dicsekszik vele, s már észre se vesszük, hogy amennyire abszurd ez is, annyira reális: fél a harci bevetéstől, s fél attól is, hogy ellenálljon: a haditörvényszéktől. A két malomkő már-már összemorzsolja, lázadása már-már letört, amikor Heller váratlan fordulattal felfedi a kártyáit: nem a fasizmus elleni háború fontosságáról akar beszélni, ez számára magától értetődik, hanem arról, hogy miként éltek vissza ezzel az élet-halál harccal a Milók és Cathcartok. Yossariannak egyezséget kínálnak fel a felettesei, mivel félnek tőle, illetve miatta. Biztosra mennek: vagy elfogadja — egy kis szívesség ellenében — és hazamegy, vagy nem fogadja el, s akkor haditörvényszék várja. A szívesség „jelentéktelen, apró": „Szeretnie kell bennünket“ — tudatják Yossariannal. Asszimilálódik, vagy „öngyilkosságra“ ítéli magát. Neki, a lázadó elemnek, aki mindig azon munkálkodott, hogy gyűlölt feletteseit elgáncsolja, ez emészthetetlen falat. Inkább tovább repül, vagy már a haditörvényszéket is vállalná, amikor deus ex machinaként jön a hír (ez különben a regény egyetlen szerkezeti zökkenője}, hogy egyik társának, akit már mindenki halottnak tartott, sikerült Svédországba szöknie/ Yossarian számára így oldódik meg a dilemma: gyors elhatározással szökni készül, s amikor egyik tiszttársa szemére veti a felelősséget, Így reagál: „Nem elmenekülök a felelősségem elől, hanem hozzá menekülök. Nincs a'oban semmi negatívum, ha azért menekülök el, hogy megmentsem az életemet." Felettesei sem izgatják, sőt: „Tőlem aztán akárhogy boldogulhatnak a kurvák, minthogy nem tudom benne megakadályozni őket. De szökésemmel legalább kellemetlenkedhetem nekik. Most már csak magamért felelek...“ Yossarian lázadása nem az antifasiszta háború, hanem saját társadalma ellen irányul. Lázadásában egyedül marad, s individualizmusától nem is igyekszik megválni: „Most már csak magamért jelelek.“ Igyekezetét így maga értékeli le: további célja, elképzelése nincs. Heller regénye mégis kiemelkedő alkotás, és jó helyre céloz. A háború csak ürügy, hogy elmondhassa metsző társ^dalomkritiká- ját. Meglátta és ki is aknázta a lehetőségeket, amelyek a nyugati társadalomban a háborúból mint konfliktushelyzetből következnek. Heller regénye tehát nem is annyira a háborús próza kategó
