Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - Moyzes Ilona: Az utolsó fazekas
Moyzas Ilona az utol f ó fazekat A konyha sarkában rozoga ágy, az ágyon kék csíkos dunna, a dunna alatt öregember. Nehezen szedi a levegőt, s időnként köd lebben a tárgyakra, pedig az ablakon besüt a nap. A levegő sűrű, nem csoda, mert az edény mosatlanul hever az asztalon. Az asszony bement a városba, húst vesz, és Kyselkát hoz a fürdőből. Finom viz a Kyselka, betegek isszák. Az öreg most csak azt issza, nem is eszik semmit, nem éhes, csak szomjas. Honnan ez a szomjúság? Bezzeg valamikor csak enni szeretett, de akkor nem volt mit. Most volna mit, de elakadt az étvágya. Inge csupa víz, teste gyönge, mint a hosszú utakon megroggyant szekér. Tiszafa volt ő, erős, szívós, kidönthetetlen. Elődei is ehhez a ritka és erős fafajtához hasonlítottak, amely arra volt hivatva, hogy kastélyok, várak, komor épületek nehéz mennyezetét tartsa. A bárdok nyele is ebből a fából készült. Az idő foga nem rágja meg, szú nem esik beléje. S lám, most reszket a keze, s mintha pókhálón át nézné a világot. A szoba sötét falai kisárgultak. Vagy csak ő látja úgy? Ki kell nyitni az ablakot. Szemközt a foltos tükörben meglátja savószín, réveteg szemét, ritkás haját. Borostás bőre petyhüdten lóg a nyakán, s hegyes orrával, denevér füleivel ijesztő, lárvaszerű látványt nyújt. Tükörképétől azt a maradék kis hitét is elvesztette, ami lelke egyik homályos zugában még ott pislákolt. Ő a család nagy fájának, tizenegyedik nemzedékének utolsó ága, s nemcsak a város, hanem az egész járás utolsó fazekasmestere. Igaz, már nem így titulálják, Pozsonyból jött az írás, hogy népművész lett. Hát neki mindegy, neki nem titulusra van szüksége, neki agyag kell, sűrű, áthatolhatatlan agyag, amely idegen anyagot nem szív magába, mint ő maga se. Nagyon hasonlítanak ők ketten, ő és az agyag. — Igaz is, az agyagom... — rebegi. Eszébe jutott a pincébe hordott s még feldolgozatlan massza. Ki érti meg, mit jelent neki a város határában az a pár négyszögöl föld, amely messziről sárgállik az egyik rét közepén, szabályos négyszögben, mint egy sárga doboz belseje. A vágy, hogy megláthassa, lázként járja át testét. — Megyek, megyek már — motyogja. Gyakran hívta a föld, s olyankor lágy szavakkal becézgette távol és közel, országutak porában, kocsin utazva vagy otthon az agyagos hengernél. Levetette az ingét, amely szennyes volt, s a friss szürke flanellt húzta magára, lábát elnyűtt bocskorába bújtatta, fölállt, és inogva elindult az ajtó felé. Az asztal sarkán tegnapi Kyselka sárgállott. Amint utánanyúlt, legyek serege szállt fel róla. Kihúzta a dugót, amely halkan pukkant, és szájához emelte az üveget. Kiitta az utolsó cseppig, bár a víz meleg volt, mintha napon állt volna. Az udvaron a fodormenta a tehéntrágya szagával keveredett, csak a dúfark alatt elegyedett a kettő közé egy harmadik, az agyagedényt égető kemencéből áradó füst átható illata. Emlékezet óta ez a három illat fogadta reggelenként, s úgy simult vele össze, mint a szél a földdel. Fiatal korában, amikor sovány gebéjén faluról falura járt, hogy eladhassa az áruját, ez hiányzott, ha huzamosabb időre távol maradt. A nap a köbméterekbe rakott fahasábok fölött remegett. A minap küldte a város. Nem akármi, negyven méter, s csak úgy, tiszteletből. Lett volna csak ez fiatal korábanl Most legalább ez van. Igaz, ha behúnyja a szemét... de erre gondolni se jó. Egyetlen fiából