Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Nyelvünk strázsálói
lődéséhez, amelynek részeként maga is fejlődik. S mint az egésznek, a totalitásnak ilyen lényeges tényezőjét nem izolálhatjuk az embert a maga szubjektivitásába, ahogy az egzisztencialista filozófia akarja. Az ember mint egyéniség is csak az egész részeként fejlődhet, realizálódhat. Így, amikor a filozófia az embert állítja érdeklődésének középpontjába, ezt csak az univerzum, az Egész szempontjából teheti. „A konkrét dialektikája" ma sem elavult mű, s hogy Kosík itt kifejtett megállapításai nem véletlen reakciók egy adott társadalompolitikai helyzetre, azt az is bizonyítja, hogy újabb írásai — nagyrészt cikkei — a gyakorlat szempontjából vizsgálják és bizonyítják a felvetett és kifejtett problémákat. A viszonyok változtak, ám az ember problémája ma is a régi. S Kosík — évek múlva — újra fölteszi a kérdést: Kicsoda az ember? Változott-e az ember lényege az új, megváltozott körülmények között, vagy megmaradt? Van-e, és mi a tudomány, a forradalom értelme? Kosíkkal együtt kérdezzük mi is. Haltenberger Kinga Nyelvünk strázsálói A Magyar Nemzet egyik decemberi száma Széphalom, közelítő télben címmel cikket közölt Szalatnai Rezső tollából, a Kazinczy Ferenc mauzóleumában és múzeumában tett látogatásáról. A színes, érdekes írás egyik mondata felfigyelni késztetett: ,,Széphalom sürgős világnézetet közvetített a magyar világba: szép szóval is talpra állítható a nemzet, ha a forradalmi hitvallás tilos." Kivételes érdem és telitalálat egyetlen mondattal így rávilágítani egy írói magatartás leglényegére! Figyelmeztet u- gyanakkor arra a mulasztásunkra, hogy Szalatnainak korábban megjelent Magyar írók nyomában című, tanulságos könyvére mindmáig nem hívtuk fel olvasóink figyelmét. A Móra Könyvkiadó „tizenhárom éven felülieknek“ ajánlja a magyar irodalom nagyjainak életét és munkásságát kutató szerző kötetét, amihez hozzáfűzhetem, hogy bár tanuló ifjúságunk okulását kitűnően szolgálják a száraz életrajzi adatokat megszínesítő és a költői alkotások legbensőbb folyamatát megvilágító tanulmányok, minden idősebb Irodalomkedvelő olvasó talál bennük sok újat, egyénit, ami a kötet harminc tanulmányát számára is becsessé teszi. Kötete első felében Szalatnai az irodalmi országjárást a régiekkel kezdi. Elálldogált a sírjuknál — írja —, belépett szülőházukba, megnézte asztalukat, amelyen írtak, böngészett a könyvtárukban, és átkutatta levelezésüket, de kivált a műveiket vallatta értő műgonddal — egészítem ki bevezető szavait —, hogy kibányássza belőlük a korukon túlmutató újat és érdekeset. A Nagy Lajos építette zólyomi várban, Hunyadi Mátyás kedvenc várkastélyában jó régen, talán még évtizedekkel ezelőtt járhatott, amikor egyik részében valóban sivár elhagyatottság, ürességtől kongó szobák és folyosók, másik részében pedig a város szegényeinek lehangoló szállásai fogadták. Ma gyönyörködve pihenne meg tekintete a vár világító fehér falain, a bástyái közt futó reneszánsz oromdíszen, s megérezné, hogy a helyreállított vár méltó a magyar költészet első világirodalmi rangú művelőjének, az ott született Balassi Bálintnak emlékéhez. A kilenc nyelven író és olvasó, Besztercebányán, majd Nürnbergben nevelődő Balassi Bálint példás tanítványa volt Bornemisza Péter püspöknek, a magyar Elektra szerzőjének. Alighanem művelt apjának és nagy tudású tanítójának köszönhette a rugalmas léptű, sokat csatázó, sokat bujdosó és pereskedő reneszánsz ember, hogy mind a szerelmi, mind a vallásos lírában oly naggyá nőtt. „Nemcsak udvarló bájt hozott verseiben — írja Szalatnai —, hanem messze világító szabad lángot, amilyen Dózsa György szavainak volt kis idővel előtte, amely szavaktól megmozdult a magyar föld. Balassi elfújta a latin nyelv érvényét a versben, eredeti versformát teremtett magyar szavainak, s győzött. Nem voltak írótársai, tanácsadói, könyvkiadói. Amit kezdeményezett az anyanyelvével, saját bátorságából tette, meggyőződését hirdetve vele. Kiderült, hogy a művészi formájú magyar vers semmiben sem marad el a francia, német vagy olasz versek vagy akár az ókori latin költemények mögött."
