Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - FIGYELŐ - Fogarassy László: Hajdú Tibor: Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom

zaival. Ez a förmedvény „Kik tették tönkre Magyarországot?“ alcímmel, „Cenzúrát" jelzéssel még a román megszállás idején jelent meg. Ezután különböző értékű, de mindenesetre magasabb színvonalú kiadványok következtek, amelyek az 1918. október 31-től 1919. március 21-ig terjedő időszakot védték vagy támadták. Az ellenforradalom alatt megjelent két legszínvonalasabb munka Gratz Gusztáv A forradalmak kora és Pethő Sándor Világostól Trianonig, valamint Juhász—Nagy Sándornak a rendszer bukása után megjelent A magyar októberi forradalom története című apológiája részleteiben és összeállításában egyaránt kifogásolható. A többi forrásokat illetően az érdeklődőt Siklós András (szerencsére még kapható) közismert bibliográfiai tanulmányához utalom.

Hajdú Tibor marxista értékelésű könyvének egyes fejezetei: A forradalom előtt, A béke forradalma, A népköztársaság és a nép, A kormány külpolitikája és a nemzeti kérdés, A Kommunisták Magyarországi Pártja, A polgári demokrácia csődje, Osztálybéke vagy osztály- harc, A proletárforradalom útja, A polgári demokrácia gazdaságpolitikája. E- zek azután további alfejezetekre oszlanak. A forradalom előtti időszakról szóló fejezet általában az első világháború korrajzát tartalmazza, amely plasztikusabb is lehetett volna, hogyha a monarchia szerb, ruthén és román lakosságával szemben eszközölt retorziók mellett az 1916. évi erdélyi román hadjárat által teremtett helyzetet Is bemutatja. Az éremnek két oldala van: a másik oldalra tartozik, amit Tábory Kornél írt a Szegény Erdélyben, majd Schmidt Tibolt a brassói eseményekről, továbbá a kémkedés gyanúja miatt Bacauban agyonlőtt Szilágyi Irma tragédiája. Vagy, hogy Oroszországnál maradjunk: a Klein Izrael által megörökített Muszkajárás Má- ramarosszigeten. Tény az, hogy a breszt- litovszki béke volt a régi Oroszország koporsója, de a függetlenségért jelentkező Lengyelország negligálásával egyúttal a Központi Hatalmak erkölcsi csődje; a bukaresti béke után pedig Közép-Európa éhező és nyomorgó milliói elfogadtak volna egy Wilson tizennégy pontján alapuló békét. Azzal, hogy Wilson a háborún gazdagodó Amerika kardját az antant oldalán dobta Mars isten mérlegébe, eldöntötte annak kimenetelét.

A monarchia valójában még az első világháború befejezése előtt, belső forradalmak hatására, részekre bomlott. Ezek egyike — a budapesti őszirózsás forradalom — gróf Károlyi Mihály antantbarát és pacifista politikust emelte a miniszterelnöki, majd köztársasági elnöki székbe, a magyar szociáldemokrácia pedig előbb kapott miniszteri tárcákat, mint parlamenti képviseletet. (Az első szociáldemokrata képviselők csak 1922-ben jelennek meg a magyar nemzetgyűlésen. )

A szerző rengeteg, részben eddig feltáratlan levéltári adatot és egész könyvtárra menő publikált anyagot dolgozott fel. Tudomásunk szerint azonban kéziratát nem nyújtotta be arra a pályázatra, amelynek díjaira Károlyi Mihályné tett alapítványt. Aki évek óta figyeli az első magyar népköztársaság történetéről megjelent irodalmat, az arra a következtetésre jut, hogy a szerzőnek lettek volna a legnagyobb esélyei az első díj megnyerésére. Egyes ténymegállapításaival vitába kell szállni, a sorok írója pl. nem tartja bizonyítottnak, hogy 1919. február 20-án, a Népszava szerkesztőségének ostrománál rendőrök és népőrök tévedésből tüzeltek volna egymásra. Valószínűbb, hogy a tüzelést a kommunista gyűlésről érkező menet leszerelt katonái kezdeményezték, akik a frontról hazatérve megtartották fegyvereiket. (Hasonló, de kedélyesebben végződött ostromot kezdeményezett Bécsben Egon Erwin Kisch a Neue Freie Presse szerkesztősége ellen, ahol tulajdon fivére is dolgozott. )

A monográfia átolvasása után az az érzésünk, hogy a szerző nagyon részletesen foglalkozott pl. a polgári demokratikus forradalom gazdaságpolitikájával, még az is megtalálja a magáét, aki az irodalomtörténeti és művészettörténeti vonatkozások iránt érdeklődik, de a katonai, illetve demarkációs vonalak mentén lezajlott eseményekkel többet foglalkozhatott volna, ezek külön fejezetet is érdemelnének. Valószínű, hogy a szerző, aki jól ismeri az idevonatkozó forrásokat (Rubint, Breit) s a levéltári anyagot, azon a véleményen van, hogy az első világháború óriási tömegeket felvonultató csatái mellett a Károlyikormány idején lezajlott gerillaharcok nem túlságosan figyelemreméltók. A történelemben viszont igen számos példa van rá, hogy kis létszámú csapatok