Irodalmi Szemle, 1969
1969/10 - Duray Miklós: Tűzvárás (novella)
Mentek tovább, hogy napnyugtával a hegy tetejére érjenek. Még hatszor kell felkelnie a napnak, és ugyanannyiszor lenyugodnia, hogy visszaindulhassanak a faluba. Másnap a hajnali fohászkodás után vette a fejszéjét Szakállas János, és elment megkeresni a fát, melynek tövéből forrás fakad. Mikor rábukkant, kimetszette három csapással. Gallyait rajta hagyva, vonszolta maga után a tisztásra a szekerekhez. Ebédre kenyeret ettek vöröshagymával, és vizet ittak rá. Vacsorára ugyanazt. Ezt ették öt napon keresztül. Az asszonyok összegyúrták az agyagot. Nagy rakást csináltak belőle. Szakállas János megáldotta a sarat, hogy hozzáfoghassanak a munkához. Aztán lenyeste a fa gallyait, és kitette a napra száradni a szent ágakat, hogy a nap melegétől minél több életet szívjon magába a fa. Hogy forrása legyen az életnek. Az öt fazekas a teremtés hatodik napjának lázát élte. Istenek voltak ők, kik porból embert gyúrnak. Napnyugtára elkészült a gyermekarcú Krisztus, hogy magába fogadja a szent tüzet, és a jónak oltalmazójává váljon. És a nap véres korongjából tizenkét ember kerekedett fel, hogy szent táncot lejtsen a gyermek istenember előtt. A szent gallyakat pedig felemelték a zöld fűről, és levegőt hajtottak a sárkrisztus arcába. Szakállas János tenyerére emelte a nyugvó napot, magasra tartotta a feje fölé az izzó korongot, és örökvirág koszorút font belőle a föld/ köré. A sárkrisztus mintha lelket kapott volna, magába szívta az Ökör-hegy forrásának összes vizét, és táncra kerekedett az ájtatosan ünneplő fazekasokkal. Mikor Szakállas János tenyerén kihunyt a nap utolsó sugara is, már csak Dara Pista maradt a hegyi tisztás közepén. Várta, hogy a hold is leszálljon a földre, és kilépjen belőle a gyémántmadár, mely elűzi a szegénységet. Az életet áldó tizenhárom zarándokra ráborult az új életet hozó éjszaka. A hajnali derengésbe torkolló éjszakai nyugalom Dara Pistát még mindig a! tisztás közepén találta. Épp akkor süllyedt mély álomba. A korán kelő madarak muzsikáltak, hogy álmában aranypatakká varázsolják a reggeli harmatot, mely a kelő nap fényében gyöngyként csillogott a homlokán. A fazekasok áténekelték az egész napot. Finoman lehelték az éneket, mely körbefonta zengésével a sárgásbarnára száradó gyermek Krisztus agyagtestét. A hatodik nap reggelén a kelő nap sugarai metszették fel a fazekasok szemét, hogy a reggeli ájtatosság után tüzet vegyenek az ég szeméből, és keményre égessék a Krisztus-szobrot. Az asszonyok fekete madárként repkedték körül a fellobbanó tüzet, hogy szoknyájuk szélével levegőt seperjenek a sárgyermek arcába. Izzón minél tüzesebben. Szakállas János egyenként vetette a lángok közé a szent gallyakat, melyeket a forrás tövéről metszett. A lángnyelvek összeölelkeztek a levegővel. Aztán összeroskadt a tűz, és az izzó parázs magába fogadta az életet áldó gyermek Krisztus sárszobrát. Mire felkelt a hold, Szakállas János is elkészült a vízről metszett fából faragott kereszttel. Fehéren nyúlt el a nagy vezeklőfa a tisztás füvén. Utoljára pillantották meg a napot a fazekasok az Ökör'-hegy tetején. Otra készülődtek. Elöl Szakállas János, vállán a fehér feszülettel, készen új kálváriát járni a megszülető gyermek tisztaságáért. Készen Krisztus példájára megváltani őt a földi bűnöktől. Utána az öregasszony, nyeles cseréptálban élesztve a szent tűz parazsát. Az első szekéren, zöld ágakkal díszítve állt az égetett sárkrisztus, készen az újszülött fogadására. A fazekasok szőrös arccal, némán álltak a szekerek mellett. Dara Pista maradt utolsónak, hogy majd a falu határába érkezve, siessen csengőszóval hírül adni: megérkeztek az élet megváltói, örvendezzünk. Jánost a hatodik nap reggele az ágy lábához szögezte. Megindult benne az ásványok kristályszemeinek bomlása. Asszonya falfehéren feküdt a vászonhuzatú ágyban. Csípős ostorként vágott be az őszi reggel embert szülő híre. János csak akkor kelt fel őrhelyéről, mikor a tűzre dobott egy-egy hasáb fát, hogy meleggel várja az új élet beköszöntését. A szomszéd vénasszonyok a szoba fala mentén ülve világra segítő imát morzsoltak kendőjük sarkában. Orvost kéne hivatni, gondolta János, de elmozdulni nem mert az ágytól. Nem merte egyedül hagyni a vajúdó asszonyt. Félt a szobát körbeülő vénektől, hogy/ imájukkal a túlvilágra segítik asszonyát. Előhírnökként gyöngyöket szült homloka. — Az ég szerelmére, küldjön valakit orvosért, Teréz néni — kérte a fal mellett
