Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - DISPUTA - Vígh Károly: Fél évszázad a mérlegen

történészek, irodalmárok később — és mindmáig — eltúlozták a nemzetiségi elnyomás mértékét, és — mint Szalatnai írja — hallgattak a „pozitív Magyarország“ létezéséről, el kell ismernünk azt is, hogy tendenciájában ez a magyar nemzetiségi politika a nemzetiségek nagy tömegei számára a magyarságba való beolvadással, nagymérvű asszimilációval fenyegetett. (Ezzel az általános folyamattal nincs ellentétben az erdélyi románság és a dunántúli svábság etnikai és gazdasági megerősödése a dualizmus korában.) A Monarchia felbomlása és az utódállamok létrejötte után egy helyett három nemzetiségi összetételű állam keletkezett. Az utódállamokban: Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Romániában a magyar és más nemzetiségek millióit egy revans-jellegű, tehát fokozottabb mérvű nemzetiségi elnyomás sújtotta, amelynek következtében megfordult az asszimilációs folyamat iránya: főleg a vegyes lakosságú területek magyar polgárságának tömegei léptek az elnemzetietlenedés útjára. Egy újabb történelmi szakaszban: 1938 és

1944 között a Magyarországhoz visszacsatolt területeken ez a folyamat ismét ott és úgy folytatódott, ahogy 1918-ban abbamaradt, majd a második világháború befejezése után a Duna-medencében (különösen Szlovákiában) addig soha nem tapasztalt brutalitással, egyenesen a magyar nemzetiség likvidálását célzó intézkedéseket tettek. Csak a szocialista erők felülkerekedése változtatta meg gyökeresen a szomszéd államokban az ott élő magyar kisebbségek helyzetét. Ha a volt utódállamok között a lenini nemzetiségi politika alkalmazása terén még jelentős egyenetlenségekkel találkozunk is, a szocialista jövőt mutató egyre fokozottabb gazdasági és politikai kooperáció biztató távlatokat nyithat a nemzetiségi kérdés megnyugtató megoldása felé.

A magyarság és a szomszédnépek együttélésének ezt a fél évszázados történeti folyamatát kellene felidéznünk olyan tárgyilagossággal, ahogy azt Szalatnai megköveteli. Ha ennek a számvetésnek a során a történeti munkák majd összehasonlítják Tiszáék és Apponylék nemzetiségi politikáját a második világháborút követő szlovákiai magyar- ellenes intézkedésekkel, vagy a Maniu-gárdisták erdélyi magyarokat gyilkoló véres tetteivel, nem kétséges, hogy az összehasonlítás a régi Magyarország javára fog billenni. Ugyanakkor viszont nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a régi Magyarországon voltak nemzetiségi parasztokat sújtó karhatalmi attrocitások, és a Horíhy-Magyarország alatt történt az újvidéki pogrom... A történelmi valóság különben is sokkal bonyolultabb, hogysem ilyen könnyen eldönthetnénk ezt a vitát. Vizsgáljuk meg kissé közelebbről ezt a problémát:

Nagyon szépen és szinte költőien hangzik, ahogy Szalatnai Írja cikkében: „Kagyló őrzi oly híven a gyöngyöt, ahogyan a régi Magyarország öntudatlanul őrizte nemzetiségeinek népi kultúráját.“ Majd hivatkozik Bartók Bélára, aki a magyar mellett feltárta a szlovák és román népi dallamkincset is. Ennél a példánál maradva: a népi dallam- kincs megmaradása — véleményünk szerint — még nem bizonyíték egy humánusabb nemzetiségi politika mellett. Gondoljunk csak a szerb és bolgár folklórra, amely a több évszázados — humánusnak egyáltalán nem mondható — török elnyomás ellenére megmaradt! Mindebből az következik, hogy nem szerencsés példa a népdalra hivatkozva a régi Magyarország kagyló-szerepéről beszélni a nemzetiségek népi kultúrájának megőrzését illetően.

Úgy véljük, hogy Szalatnai vitatható megállapításainak számos esetben cikkének esszé jellegű és nem eléggé történeti szempontú alapállása az okozója. Mindenekelőtt azt kellett volna hangoztatnia, hogy a magyarság és a nemzetiségek együttélése a közös hazában, a történelmi Magyarország keretében kb. a 19. századig, a polgári nacionalizmus megjelenéséig zavartalan, és valamennyiük számára gyümölcsözőnek bizonyult. Erről a nyolc évszázadról valóban helytelen megfeledkezniük a nemzetiségek írástudóinak, és — mint sokszor teszik — azonosítani a dualizmuskor elnyomó nemzetiségi politikáját az egész ezeréves együttéléssel.

Ezért nem tudunk egyetérteni Csatárival sem, amikor említett cikkében sommásan elutasítja Szalatnai, igaz, kissé a polgári nacionalizmust idéző megállapításait Magyar- ország védőbástya-szerepéről a török korszakban és általában a történelmi magyar állam nemzetiségeket is védő-megtartó funkciójáról. Abban ugyan igazat adunk Csatárinak Szalatnaival szemben, hogy egy hibás történelmi „sakkjátszma“ újrajátszása irreális elképzelés, de ebből még nem következik, hogy — szomszédainkkal együtt — mi is hallgassunk a történelmi Magyarország magyar és nem magyar népeket egyaránt védelmező élethalálharcairól: a mongol invázióról, a török dúlásról, a császári és más nyugati