Irodalmi Szemle, 1969
1969/9 - Ordódy Katalin: A hetedik év (Regényrészlet)
neplést. Csak .az utolsó órákban alakult ki a programom. Egész kisszámú társaságról van szó. Mindössze két emberről. Magáról és rólam. Csodálatos nap volt. Fénye még annyi év után sem veszett el egészen. Kibumliztak a Vaskútra, sétáltak az erdei utakon, és mikor úgy érezték, hogy elég sűrű körülöttük a magány és a csend, megcsókolták egymást. Tudatos lett előttük, hogy (két hétig vártak erre a csókra. Ennek így kellett történni, ezt el sem lehetett volna kerülni. Visszaemlékeztek csókokra, édesekre és forrókra, csaknem közömbösekre vagy unaloműzőkre, kíváncsiakra és csakazértis ízűekre, amelyekben mind ott feszült a fiatalság, a szerelemre vágyás, társkeresés. Ez a csók pedig a minden csókokra tett pont volt. Mindketten ugyanazt érezték: azért történt minden, tapogatódzás, keresgélés, hogy ide eljussanak. A nagy önmagukra és egymásra találás új világot teremtett számukra, amelyben csak ketten voltak, mint Adám és Éva az édenben. A másik világ, amelyben eddig éltek, eltávolodott tőlük, mint egy elhagyott bolygó, tudatuk mélyére hullt. Ültek a parton, lábukat a vízbe lógatták, és tűrték a cikázó halak kíváncsiskodó, apró harapásait. A tó feleitt fátyolszerű pára lebegett, néztek át a túlsó oldalra, hallgatagon, gondolataikba merülve. — Fogd át a vállamat — szólalt meg Luci. Dénes szó nélkül engedelmeskedett. Akkor a lány az öklét a másik tenyerébe fészkelte. — Akarom érezni a kezedet. Mindig — tette hozzá kis szünet után. A fiú akkor szorosabban magához ölelte. Mindig — ezt jelentette az ölelés. A vacsorát a vaskúti restiben költötték el komoly ünnepélyességgel. Ez volt az eljegyzésük. Egy pillanatig sem merült fel kétség egyikükben sem, hogy talán a viharos vonzalom, amely elemi erővel hajtotta őket össze, elvette látásukat, ítélőképességüket, és két, alapjában egymáshoz nem illő ember határozta el magát egy életre szóló kapcsolatra. A vonat átment a hídon, aztán átszelte a városba vezető országutat. A sorompó mögött pozsonyi rendszámú kocsi vesztegelt. Itt jön Pichler — gondolta Cibak. Mire beérek, már várni fog. Kétségtelen, mindent megtesz, csakhogy malmomra hajtsa a vizet. Cibak elmosolyodott. Ma imár nem vagyok vetélytársa. Végeredményben sohasem voltam az. De veszélyesnek hittek. Pichler is, Bellák is, meg a többiek, akik lépcsőről lépcsőre nagy műgonddal dolgozták ki karrierjük útját. Világos, azt hitték, hogy Jalovec profesz- szor lányával történt házassága is nagyszerű sakkhúzás. Gyanakodva fogadták, mikor az esküvő elteltével is falun maradt. Hiszen a karriernek uniformizált útjai vannak. Luci is ezt az utat akarta megjáratni vele. Mindenkinek csalódást dkoztam, gondolta. Apósoméknak, legfőképpen a feleségemnek, no, és Pichleréknek is, de nekik kellemeset. Nem esett nehezükre megbocsátani. Nem vagyok filozófus, de azt tartom, hogy az ember elsősorban saját magában ne csalódjék. Legalább ebbein a tekintetben nem kell szemrehányást tennem magamnak. Becsapni pedig nem csaptam be senkit. Luci egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki ne nyújtsa ki a kezét a szinte tálcán kínált érvényesülés után. Szerinte olyan csodabogár nincs, aki mindenáron falusi orvos akar lenni, ha egyszer nem muszáj. Biztos volt benne, hogy csak átmenetről van szó. Talán valamilyen ifjúkori romantikus fogadalom, vagy a látszat elkerülése, hogy apja és más befolyásos emberek révén érvényesül. Ez megtépázná az önérzetét, hát inkább falun kezdi. Ilyen elképzelései lehettek Lucinak, mert nem volt hajlandó komolyan venni elhatározását, és a maga szája íze szerint magyarázta. Egy évig tartó falusi idillnek maga sem volt ellene. Ügy vette, mint valami hosszú nászutat, távol a világtól, valami messzi, elhagyott szigeten. Hát addigi világától távol került, az bizonyos. Az autó és a telefon ellenére. Egy, nem: majdnem két évig tudta Lucinak pótolni azt a világot. És akkor kezdődött... A vonat begördült az állomásra. Az autóbuszban már nem jutott ülőhely. A járási nemzeti bizottság előtt nem látta Pichler kocsiját. Először vele szeretett volna beszélni. Tovább döcögött a busszal a kórházig. Belépett a rácsos kapun, és az igazgatóság épülete előtt egy nagy buxus árnyékában meglátta az autót. Jóképű kocsi volt. Űj típusú Renault. Még egy éve sincs talán, hogy megvette. Wartburgját eladta. Legközelebb talán egy Mercedes következik, gondolta. Három-négy évenként új kocsi, és nem az apósától
