Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - FIGYELŐ - Nagy Judit: Heinrich Böll: Egy szolgálati út vége

nehéz felismerni: itt többről van sző; a kritika nemcsak erre a kispolgári fé­szekre irányul; egy nagyobb, teljesebb társadalmi közösség: maga a rendszer kerül a gúnyolódó kritikus mikroszkópja alá. A cselekmény fontosabb mozzanatai szerint Böll a regényt öt részre osztja. Az első részben az olvasó a tárgyalóte­rem szereplőivel ismerkedik meg, először csak felületesen; a szereplők jelleme mé­lyebben csupán szólószereplésükkor bon­takozik ki. A tárgyalásról megtudjuk, hogy alapjában véve az egész nem több egy hivatali ünnepségnél. A nyugdíjba készülő Stollfuss járásbírónak — akiről közismert, hogy mindig szívesen ad fel­mentést — utolsó „ügye“ ez, amellyel hivatalától búcsúzik. Id. Gruhl, a vádlott, aki majd minden tanúval valamiféle atya- fiságban áll, és akivel „hátulgombolós“ koruk óta ismerik egymást, mély meg­győződéssel jelenti ki, hogy nem azért teszi vallomását, mintha az igazságszol­gáltatás malmai akár csak szemernyi igazságot is őrölnének, hanem azért, mert jelenlevő barátai iránti tisztelete oly nagy, hogy nem akarja őket cserbenhagy­ni, vagy kíméletlen helyzetbe hozni. Itt kezdhet kételkedni az olvasó a hatósági eljárás komolyságában. Néhány jelenték­telenebb tanú vallomásából kitűnik, hogy mindkét vádlott kitű/nő mestere a szak­májának, hogy szellemileg fejlett, hogy az adóvégrehajtókkal hadilábon áll, álta­lában pedig mindkettő tiszteletre- és szeretetreméltó ember. A második feje­zet az ebédszünet eseményeivel foglalko­zik. Böll betekintést nyújt a városka éle­tébe, felfedi a szálakat, amelyek polgá­rait egymáshoz fűzik. Az ügyész és fé­lénk felesége; a város könnyű nője; Hermes védőügyvéd és neje, aki modern elveket vall, és fogamzásgátló pirulák kérdéséről rendez nyilvános vitákat; az okos prédikációiról híres plébános; Breg- nolte, a birglari járásbírói kinevezés esé­lyese — fontoskodva mind elvonulnak az olvasó előtt, s úgy tűnik, mintha va­lami bonyolult, távoli rokonság fűzné őket szorosan össze. Megtudjuk ezenkí­vül, hogy a járásbíró felesége gyermek­telen, s megismerjük az egyik tanú, Warmelskirchenné (házasságának és öz­vegységének megható történetét. Itt nem érezzük a gúnyt, se az iróniát: visszafoj­tott humanizmus, valami szomorkás, vala­mi emberi bújkál az epizód mögött. A harmadik részben folytatódik a tárgya­lás, s fokozódik a cselekmény feszült­sége. Az itt szereplő tanúk vallomása megvilágítja a bűntett okait. Ifjabb Gruhl katonatársainak és felettesének szavai­ból megtudjuk, hogy a vádlottat autón szolgálati útra küldték, ún. „kilométer- zabálásra". A gépjárművek ellenőrzése­kor ugyanis megfelelő .kilométarállással rendelkező autókat kell elővezetni. A hiányzó kilométerek kiegyenlítését ilyen szolgálati utak biztosítják. Ilyen hiva­talos úton járt ifj. Gruhl vádlott. Téve­dés folytán már csak „de facto“ volt katona, „de jure“ nem, mivel néhány nappal azelőtt le kellett volna szerelnie. Mindezt Kuttke őrvezető vallomásából tudjuk meg, aki küldetésén túllépve ki­fejti azt is, hogy ő a Budeswehr katoná­jaként, az „ülepén ülve", „unalom és semmittevés" mellett óhajtja jövője pénz­ügyi alapját megvetni. Ez az ironikus színvallás meg egy őrnagy kijelentése a Szövetségi Véderőbe való bejutásáról — azt vesszük be, aki jön, nincs más választásunk — a hadsereg mosolyfa­kasztó kritikája. Ezek a tanúkihallgatá­sok a tárgyalás minéműségének nagy­szerű jellemzői. Az egyik jelenlevő ne­vetésében az ügyész és a bíró hatóság­ellenes megnyilvánulást lát, s csak idő­hiány miatt nem bocsátkoznak a hallga­tóság mosolyának elemzésébe és morális értékelésébe. A tárgyalás ekkor éri el tetőpontját, színre lép Büren iprofesszor, akinek megjelenése is, szereplése is fel­kelti azt a kíváncsiságot és érdeklődést, amely eddig úgyszólván hiányzott a tár­gyalóteremben. A professzor azt hivatott megállapítani, hogy a bűncselekmény te­kinthető-e „happening“ néven ismert mű­vészeti irányzat műalkotásának. A pro­fesszori mivoltában elég gyanús Büren az adott körülményekből — abból, hogy az autót átitatták benzinnel, tartályait ki­lyuggatták és selyemcukorral töltötték meg, ami az égésnél érdekes hangokat hallatott, továbbá, hogy a tettesek mind­ezt liitánia morgása mellett, égő pipáju­kat ritmikusan összeütögetve nézték — azt a következtetést vonja le, hogy ez a cselekedet műalkotásnak nevezhető, még­pedig „ötdimenziósnak“, ahol a szobrá­szat, az építészet, a zene, a tánc és az irodalom volt képviselve. Gruhlt művész­nek, apját pedig a műalkotásban közre­működőnek tartja. Az ügyész ekkor érti meg, hogy neki van az egész bírósági fo­lyamatban a legkisebb jelentősége, s sze­repe nem több, mint egy bábué, s mikor

Next

/
Oldalképek
Tartalom