Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - FIGYELŐ - Batta György: Olvasónapló
ja a háborúkat, és a történelem így okította őket? Párizs, a világ fővárosa, írók-költők- filmrendezők-festők szigete ilyen embereket is hord a hátán! (Jack Kerouac: A mexikói lány) Az autóbuszon „kis mexikói lány utazott, két melle keményen és határozottan el'óremeredt, kicsi, bizalomgerjesztő csípői voltak, a haja hosszú és feketén csillogó, a szeme pedig két darab óriási kék valaminek látszott, a mélyén egy kis riadalommal. Megvártam, amíg a szeme sarkából rámnéz, egy szomorú és gyenge oldalpillantással, és akkor fölpattantam, és odahajoltam hozzá: — Maga mellé ülhetek, kisasszony? — Ha akar." A főiskolás fiú és a mexikói lány Los Angelesbe tartott. A hosszú utazás alatt elmondták egymásnak az életüket. A lány férjnél volt, de elvált, mert a férje rendszeresen verte. A gyermeket a nagyanyjánál hagyta Mexikóban, s most azért buszozik Los Angelesbe, hogy felkeresse a bátyját, aki bizonyára szerez állást a számára. A fiú kószált, keresztül-kasul Amerikán, eredetileg New Yorkban élt, és volt húsz dollár zsebpénze. Még ott, a buszban elhatározták, hogy mihelyt egy szállodai szobára lelnek, kiveszik, mert nagyon szeretik a szerelmet. Megszálltak egy apró fogadóban, és szerelmeskedtek, „mert rátaláltak az élet egyetlen örömére, amely két emberi lényt közel tud hozni." A lány mély álomba merült, a fiú az ablakhoz ment, mert „átellenben történt valami: egy öreg, düledező, ócska bérház valamilyen tragédia színtere lett. Felhúzták a redőnyt, és a hekusok egy őszhajú öregembert hallgattak ki. Bent zokogott valaki. Minden szó áthallatszott, a szálloda neonreklámfának zümmögésével összekeveredve. Olyan szomorú lettem, mint még soha." A fiút elszomorítja a számára vadidegen emberek tragédiája, olyannyira, hogy az ágyban békésen alvó mexikói lány kék szeméről is megfeledkezik. A középkorú francia immunis lett a tragédiákkal szemben, körülötte haltak, pusztultak a társai, maga is súlyos sebet kapott, ha szükség lesz rá, mégis újra átkel a Pireneusokon. A század — szerencsére — nemcsak ilyen emberek százada. És szerencsére nem a szerelem az élet egyetlen öröme, amely két embert össze tud hozni. Az amerikai beatniket, bármennyire tagadja, elkeseríti mások sorsa, s a tragédia, a könny is közel hozza szívéhez az embereket. A beatnik kószál a világban, sok mexikói lányt ismer meg az országutakon és az országutak autóbuszain. Sok lánynak mondja el, hogy szereti a szerelmet, és sok lány borul a karjaiba. S az apró, olcsó szállodai szobából gyakran tekint ki az ablakon, mert szemközt sír valaki, és öregembert hallgat ki egy hekus. A beatnik sok tragédiát él meg, sok keserűség gyűlik fel a szívében. A zümmögő neonreklám alatt szomorú lesz, és elhatározza, hogy kellene valamit kezdeni a világgal. Éppen ezért sokkal rokonszenvesebb, mint a negyvenöt felé járó, egyetemet végzett párizsi, aki, ha kell, újra átkél a hegyeken, vagy az az otromba ír férfi, aki agyonhajszolt asszonyának újabb gyereket nemz egy csillagokkal teli éjszakán. (Romain Gary: Egy humanista története) „Abban az időben, amikor Hitler uralomra jutott Németországban, élt Münchenben egy bizonyos Kari Löwy nevű ember, foglalkozása szerint játékgyáros. Ez a kedélyes és optimista férfiú szilárdan bízott az emberi természetben, a jó szivarokban meg a demokráciában, és bár legkevésbé sem tartozott az árja fajhoz, nem vette túlságosan komolyan az új kancellár antiszemita nyilatkozatait, meg lévén győződve, hogy a józan ész, a mértéktartás és bizonyos természetes igazságosság, amely mindenek ellenére ott gyökerezik a szívekben, előbb-utóbb diadalmaskodni fog a múló tévelygéseken." Ez az öregúr hű szolgájára és annak feleségére bízta magát a nehéz napokban. Leköltözött a jól berendezett pincébe, a parketten vágott nyíláson át, ott Olvasta a lapokat, hallgatta a rádiót, s amikor olyan szomorú és véres eseményekről olvasott vagy hallott, amelyek a végsőkig meggyötörték jó szívét, lemondott a sajtótermékről s az elektromos
