Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - HAGYOMÁNY - M. Pásztor József: Berkó Sándor ismeretlen versei és műfordításai
Téglagyár 1. Május. A szél a karcsú fákon rapszódiákat hegedül. A gyártelepnek közepén, a kis tónál állok egyedül. Tíz, avagy száz év torz emléke kergetett ide? Nem tudom. A pázsitot, a barakkoknak vöröslő láncát bámulom, s mint sápadt sugár, amely a függöny résein betéved, úgy fénylenek vissza a múltnak résein a röpke évek, éveim, mik e tavacskán tovasuhannak messzire — és dalát, álmát, színét, ízét nem hozza vissza senki se. Gyerekkor, játék, gondtalanság víg mosolyai... hova lett? s hova lett az a sápadt arcú és a vézna testű kisgyerek. kinek már csak fényképe él a szobafalon, s az anyám mosolyogva nézi, átkarol, s szól: lásd, te voltál az, Sanyikám!? Messzi időknek távolából jönnek az évek csendesen énfelém, és szívemre ülnek, halványan, mint a sejtelem __ 2. E gyártelepen éltem egykor. Mezítláb, vígan, szabadon futkároztam a tágas réten, és csónakáztam a tavon, • úgy, hogy a szomszédok teknőit este elcsentük, s vagy tizen indítottuk meg bősz csatánkat másnap, a nyugodt zöld vizen. Kis munkásfiúk, munkáslányok voltak pajtásaim egykoron. Az utcán most is látom őket, nehéz felhővel arcukon. Laci, aki a sapkájával fogott egyszer egy madarat, fűszeressegéd, s meggörnyedve hord hátán egy nagy kosarat. A mindig vidám, szőke Ancsa, akit nemegyszer dühösen püföltem el, ha „hosszúorrú“-t kiabált: félve, félszegén köszön vissza (én szervuszt mondok, ő meg csak súgja: jónapot...). Ha megállítom néhány percre, csak áll, zavartan mosolyog, majd tovalép, és vissza se néz, babos ruhája elsuhan — és érzem, egyre jobban érzem, hogy feléjUk visz az utam ... 3. Ö, hányszor váltotta fel egymást azóta a tél s a tavasz! A tó, a rét, a gyár, a házak nem változtak, mind ugyanaz. A tó vize oly sötétzölden csillog most is, mint azelőtt, A réten szellő száll, s a fű még minden tavasszal újranőtt. A gyár se lett új: a téglákat most is munkásvér festi meg, s Igazgató Úr kabátján sem szűkültek meg még a zsebek. S ti, Lajos bácsi s a többiek? Nektek az idő nem adott kegyelmet. Egyre lassúbb lesz a léptetek, és az arcotok beesett, ráncos. Szemetekben se szín, se könny, se csók, se vád, a régi jámbor türelemmel vonszoljátok még az igát, mert bizony, ez se változott meg. A fű a réten újranő, de életeteket örökre messze sodorja az idő. Alázatát a szolgaságnak csöndesen tűri szivetek. De nézzétek, ó, nézzétek az unokákat: a kék szemek, melyekben csengő kacagások buborékoltak egykoron, most Iángcsóvák, akár a pír, mit sercegve éleszt arcukon
