Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Breban, Nicolae (Románia): Kihallgatás (regényrészlet)

nak éjjeli váltásban dolgozni, meg a festődékből, s a kohászati üzemből.. . Azt mondják, mi kijárási tilalmat rendeltünk el estére; nem igaz, az emberek félnek, félnek, érti, jobban félnek ettől a láthatatlan árnytól, mint az éhségtől, mint gyermekeik, öregeik éhhalálátől... a jövőjüktől! Egy jó vizsgálóbírónak, asszonyom, figyelembe kell vennie, amit a nép hisz, a nép megérzését, figyelembe kell vennie azt a sugallatot, amit egyszer indirekt úton, máskor meg váratlan egyszerűséggel és direkt módon közvetít! S ha a nép fél, akkor .. . nemde, azt jelenti, hogy ... hogy egyetlen emberről van szó! De ki ez az ember, ez a szörnyeteg, aki olyan jól elrejtőzött, hogy mindnyájan kinyújtott karral járunk körülötte, bekötött szemmel, mint a gyerekek, ha szembekötősdit játszanak? Mit tud erről az emberről, erről a ... beszéljen — súgta, s hirtelen újra megöregedett, fáradt lett, mintha egész életének terhe szakadt volna rá —, beszéljen, kérem, nekem is van két gyermekem, egy nyolcvanéves, beteg, borzasztó reumában szenvedő anyám és...

Irina ajkán önkéntelen, megvető mosoly jelent meg ezeknek a „fegyvereknek“ hallatán, és Alexandrescu összeroppant ez alatt a mosoly alatt, a nő meg határozottan lehajtotta a fejét, annak jeléül, hogy egy szót sem szól többé; a férfi önmegalázása túlságosan is természetellenes, valószínűtlen volt ahhoz, hogy őszinte lehessen. Vo§ti- naru is megérezhette ezt az ügyész hangján, mert dühét megint a kutyán adta ki; ellentétes parancsokat osztogatva neki meghurcolta, talán azt akarta megmutatni, hogy nem hallgatja Alexandrescut, vagy hogy ő nem ért egyet ezzel a beszélgetéssel. Aztán idegesen félbeszakította a másikat egy mondat közepén, és azt mondta:

— Elég, ügyész elvtárs! Lassan itt ér bennünket a reggel, mint valami csavargókat, a víz partján, egy ... egy zilált nő társaságában! Menjünk haza! Parancsoljon, asszonyom! — s egy rövid mozdulattal utat mutatott az asszonynak.

Irina meglepetten emelte fel a tekintetét, ez volt az első eset, hogy a tiszt „asszonyoménak szólította! Vajon mondják-e egy züllött nőnek, egy gyilkosnak, hogy „asz- szonyom“? Elindult, és hirtelen mindent elfelejtett, mert a hegyes kavicsok szúrták s kivérezték meztelen talpát; jobb kezével összefogta a testén szakadt ruháját, baljával a haját próbálta elrendezni, de fölösleges volt a mozdulat; így mászott fel a meredek parton, s közben kétszer is megcsúszott. Hazafelé akart indulni — félórányi járásra lakhatott innen —, de Vojtinaru egy rövid mozdulattal megállította, s azt mondta:

— Erre! — s az országúira mutatott, mely a főutcában folytatódott.

Az asszony engedelmesen elindult azon az úton, mely a rendőrség épülete felé vezetett, meggyorsítva lépteit, hogy hamarabb véget vessen az egésznek; néhány magányos járókelővel találkoztak, s egy családdal: anyával, apával s egy öt év körüli fiúcskával, akik csomagokkal felpakolva a város kis állomása felé tartottak. Irina gyorsan szedte mezítelen, fehér, vékony lábait, lehajtott fejjel haladt a házfalak mentén, mögötte mindjárt Alexandrescu, a másik pedig, a nyomozó tiszt, előttük, épp a járda szélén, lustán vonszoltatta magát a farkaskutyával. Fáradtak voltak mind a hárman, de leginkább Alexandrescun látszott a fáradtság, aki elegáns, nem éppen ide illő ruhájában mereven lépkedett.

Beértek a központba, s elhaladtak az üzletsor előtt. Utána az ortodox templom, majd a mozi következett. A kávéház sarkán két éjszakai szolgálatos rendőrrel találkoztak, akik mikor távolról észrevették a furcsa menetet, beszélgetve feléjük indultak. Azonban felismerték Alexandrescut, s vigyázzba vágták magukat; az ügyész bólintott, de mikor a sötét, elhagyatottnak látszó rendőrség épülete előtt Irina meg akart állni, Vostinaru intett neki, hogy menjen tovább. Az asszony továbbment anélkül, hogy kérdezett vagy egy mozdulattal is ellenkezett volna, s ettől a perctől kezdve számára megállt az idő. A híd mellett egy régi elektromos óra állt, kis szondához hasonló, zöldre festett oszlopra szerelve: egy óra húsz percet mutatott. Három óra múlva, vagy még hamarabb, megvirrad.

A város hegyoldalra épített része felé mentek, ahol az utcák csúnyák, szabálytalanok, sziklásak voltak, s az erdőbe torkolltak. A magas, fehér, szegényes házak a sziklához tapadtak, csak fehér színükkel világítottak tompán az éjszaka sötétjéban. Az utolsó villanykörtét is elhagyták a völgyben, itt már minden a homályba veszett. Minden lépéssel közelebb kerültek a holdhoz s a hegyes, csendes, ellenséges falakhoz; Irina félve nézett felfelé, a Pades csúcsára, mely élesen rajzolódott az égre, közben állandóan botladozott a kövekben, az éles szikladarabokban, melyek kiálltak a kemény úttestből.