Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Breban, Nicolae (Románia): Kihallgatás (regényrészlet)

különb, mint ezek itt ketten, meg az ő meggyilkolt fia vagy Gáspár, akit bizonyára éppígy nyomasztott az ő hallgatása.

Szívesebben lett volna öngyilkos, mint hogy beszéljen, hogy belekeverjen még egy embert az ő szerencsétlenségébe, egy ifjűt, aki meggondolatlanul, elhamarkodottan lépett az életébe, nem gyanítván, hogy ő egy elátkozott ember, s pár pillanat múlva szégyent, családjára szerencsétlenséget vagy talán még ennél is több bajt hoz rá. Mert a férfi olyan világosan elmondta neki, hogy kereste otthon, mielőtt t&lálkoztak volna, s hogy nála a lakásban sötét volt, s az ajtók nyitva voltak ... Nem bűn-e, hogy mostanáig mindezt elhallgatta, hiszen az a férfi természetesen ártatlan, nem lehet semmi köze mindahhoz, ami történt; de neki nem kötelessége az igazat vallani, túl azon, hogy a másik boldogságára gondoljon, mert önmagára egy pillanatig sem merészelt gondolni, még azon az álomszép estén sem, amikor a férti a karjaiban tartotta őt?

Ezeket nem most gondolta végig, rég ismert villámként cikázott át dermedt testén mindez; annyira elcsigázott volt, hogy gondolkodni is csak egész lényével, húsa és idegei segítségével tudott. Olyan régi gondolatok voltak ezek, annyira „elnyűttek“, hogy csak meg kellett érintenie őket, s burkolatuk „felpattant“, végiggondolt gondolatok voltak, ő csak nézegette őket, elővette a fémdobozokat, melyekbe valamikor gyöngyöt rakott.

— Menjünk! — szólalt meg a joivális beletörődött, fáradt hangon, és elzsibbadva Alexandrescu is felállt a kőről; ő meg, furcsa, de megsajnálta őket, s azt mondta:

— Nem! Beszélni akarok! — aztán még mondott néhány mondatot, hangosan, világosan, félelem és fáradtság nélkül, s beismerte, hogy az este Girdával volt.

Milyen jó lenne — gondolta, miközben beszélt —, ha minden, amit a két idegennek mond, ellene szolgáló adat lett volna, végleges, sőt pusztító, de ez önvédelem volt, nem a férfi védése... igen, igen, micsoda szerencsétlenség, hiszen igazán szerette, s íme, hogy tud ő szeretni, mily átkozottul, milyen aljasul! Bár meg se született volna, vagy halt volna meg, még mielőtt tudatával felfoghatta volna azt a kíméletlen sorsot, melyet olyan kegyetlenül és gyűlölettel mért ki rá valaki odafent, valaki, aki sohasem fog megmutatkozni, de könyörtelenül fogja követni a sírig!...

Rövid vallomása vége felé újból sírásban tört ki, de ezúttal nem próbált uralkodni magán, s keservesebben sírt, mert senki sem tudta, hogy abban a pillanatban mennyire meggörnyedt. Nem tudott ellentállni a szörnyű parancsnak, amely szerint neki mindig rosszat kell tennie, helyrehozhatatlanul ártania kell mindenkinek, aki a közelébe kerül.

— Tudjuk — mondta szárazon a tiszt, amikor az asszony befejezte —, Girda ügyét épp én vizsgáltam ki, ma, kétszer. Tudtam, ki volt az a férfi, akivel hazamentéi, csak azt akartam... szóval, minket a barátod érdekel, Gáspár. Hol van Gáspár? Mondd meg, hol van Gáspár, s hazaengedünk... Hallod, haza, a saját lakásodba, érted?

Irina révetegen nézett rá.

— Tudják? Akkor miért kínoztak? Honnan tudják?

— Az nem rád tartozik, asszonyom! Itt én vagyok a ...

— Hazudsz — szólt közbe gyűlölettel Irina —, nem tudtatok semmit! Én voltam az, aki...

— Mindegy! — szakította félbe a férfi, s cipője orrával szórakozottan simogatta a kutyát. — Itt nem a fodrásznál vagyunk, hogy vitatkozzunk! Te arra felelj, amit kérdeztem ...

Irina felemelte a tekintetét, büszkén, önbizalommal, mely ez után a hosszú, pokoli nap után, mely a temetővel kezdődött, s ennek a hideg, zúgó, ki tudja, hova rohanó víznek a partján végződött — érthetetlen volt. Meglátta a tiszt arcát — még mindig a lábánál heverő kutyát nézte —, kárörömöt és dölyföt olvasott le róla, s lemondott arról, hogy még egyszer megszólaljon. Az ügyész felé fordult, aki lassan közeledett feléjük: annak ellenére, hogy mindvégig hallgatott, s szüntelenül cigarettázott s pihent azon a kövön, hármuk közül ő volt a legelcsigázottabb; egyenesen, s a fáradtságtól, az álmatlanságtól olyan mereven lépkedett, mintha részeg lett volna. Keze, melyben a cigarettát tartotta, reszketett, ez volt az egyetlen áruló mozdulata.

Irinához lépett, komolyan, szomorúan, hirtelen néhány évet öregedve ránézett, s halkan azt mondta:

— Kérem, asszonyom, mondja, ha semmi köze ehhez az egész... ügyhöz, nagyon jő... Ne menjen túl messzire, a mi idegeink hasonlóak az önéhez, a többi emberéhez, talán