Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Fábry Zoltán: „S mindig tovább” (Ady halálának 50. évfordulójára)

át Ady zsenijét. A magyar szó Ady-zenéjétől elütve, szó-mágiájától megfosztva, a legjobb fordítás is csak jelezni tudja a lényeget.

Ady a humánumban kiteljesedett magyarság. Pontosabban: a magyarságban kiért humánum. Es ez a vonatkozás lefordíthatatlan. Nem csoda, ha Adyt a világ nem ismeri. De ismeri-e a magyarság?! Mindenki a maga módján mondja és vallja, a maga válogatásában, a maga gyönyörűségére vagy igazolására, de az egész Adyt, igazát: kiteljesedését, záró fejezetét, emberség háborús próbáját és példáját kevesen ismerik, értékelik és vállalják. „A halottak élén“ és „Az utolsó hajók“ Adyja, az ember az embertelenségben, Ady egész megrendítő háborús költészete: parlagon heverő kincs, mellyel népe könnyelműn, jóvátehetetlenül, bűnösen gazdálkodott.

A magyar irodalomban, költészetben, a magyarság életében Ady jelentette az ugrópontot. Ady tényleg újat hozott és újat jelentett a magyar irodalomban: történelmet, változást. Az „Oj versek" cím és a dévényi betörés gesztusa egymásba és egymásból fo'ytak.

Ady volt a más, a több, a lényeg. Tényleg az, amit a magyar poétafaj követel: történelemformáló erő, maga is történelem. Ahol és amikor Ady nincs jelen, ott magától adódik a magyar negatívum. József Attila törvénnyé avatta az Ady-verset. Ahol ez hiányzik, ott törvénytelenség van.

A szlovákiai magyarság nevében beszélek, beszélhetek Adyról. Joggal. Amikor Magyarországon megszakadt a progresszivitás, mi részben itt biztosítottuk folyamatosságát, és így nem csoda, ha mi ma is Ady hűségesei vagyunk. Hogy ez máig érőn mit jelent, azt tavasszal „A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága" című ismert cikkemben igyekeztem tudatosítani. A kicsengés Adyval és Adyért szólt:

„Volt egy hagyományunk, az egyetlen teljes magyar örökség, amit óvón és dédelgetőn hoztunk át magunkkal: Ady EndreI Indítónk volt ő és megtartónk lett, folyamatosságunk és mértékünk. Az az Ady, kit a 38-as kassai antifasiszta nagygyűlésen idéztem magyarok és nem magyarok elé, aki legelőször és legmaradandóbban „szólította Közép-Európa népeit demokratikus hittevésre“.

Űj, változott helyzetünkben mi — Ady elkötelezettjei — lettünk és lehettünk magyar jakobinizmusának legigazibb hűségesei, továbbvívői és valósítói.

Ady volt az összekötő magyar üzenet, a zálog, mely mottóként eligazító iránytűnk volt és maradt. Az „ember az embertelenségben“ erkölcsi parancsa kiirthatatlanul belénk vésődött, mert nem a fellegekből szólt, de magyarként a magyarhoz szólón hirdette a humánum tántoríthatatlanságát, mentő szerepét. Az etnikum és etikum ötvözete megváltó útmutatást eredményezhetett:

„Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol sem adhatott:

Ember az embertelenségben,

Magyar az űzött magyarságban Ojból élő és makacs halott."

Csoda-e, ha ez az Ady-vers lett jeligénk és — megtartónk?! A gerincbe nem roppant szlovákiai magyarságnak ez, ennyi a reális vox humanája, történelmi és egyben erkölcsi igazolása. Egymástól elválaszthatatlanul nem lehetek ékes magyar emberség nélkül, és nem lehetek a humánum embere magyarságom vállalása, nyelvem hűsége nélkül. Az etnikum etikum is. És csak együtt: pozitív valóság.

Csak aki magyarként megmarad az űzöttségben, maradhat meg emberként az embertelenségben is. Az egyiket nem áldozhatja fel a másik kisebbítése nélkül. Magyarnak megmaradni az űzött magyarságban nehéz. De épp e nehéz hűségpróba ajándékozott meg minket a többlettel. Emberséggel magyarságot veszteni maga a lehetetlenség. A többlet nagyszerűsége, a nagyság foka ezt többé nem engedi meg. Az etikum eredményesen hat vissza az etnikumra!“

Ennyi az egész. Egymilliós magyarság üzeni az odaáti tíznek: maradjon meg velünk Ady hűségében, Ady igazában, mert ez és ennyi az emberség magyar világmondani- valőja. Ady volt és marad az „ember az embertelenségben“. És ehhez kell igazodnia mindennek és mindenkinek.