Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - Mezei Katalin (Magyarország): Tóparti hajnal (vers) - Turbók Attila (Magyarország): Vizet merünk (vers) - Tarjáni Imre (Magyarország): Arctalan ember (vers)
— Mit szólsz hozzá, nem! Soha nem éreztem! Olyannyira nem, hogy inkább. . . inkább kinevettelek. A férfi vonásai is megkeményedtek, de a hangja továbbra is nyugodt maradt. — Igen... kinevettél, kedves... Közben meg szórtad a pénzemet, amit én éjjelnappal megfeszített munkával kerestem, s mind egy fillérig hazaadtam ... — Jogom volt hozzá, a feleséged voltam! — Az ... A feleségem voltál, de csak voltál... kedves ... Mögéje lépett, s ujjai az asszony nyakára fonódtak, mint a bilincs ... Most, hogy tizenkét évi kényszerű „távoliét“ után lelépett a hajnali vonatról, s ismerős talajra ért a lába, ismerős lombokra esett a pillantása, felsóhajtott. Majd a felkelő napra nézett, és félhangosan ennyit mondott: — Jó reggelt, vasárnap! Mezei Katalin tóparti hajnal Szárnyát puhán összecsukva a sötét vízre rázuhan, fekete rongydarab, a vadkacsa, halkan csobban az éjszaka a tó fölött. A nádas tükörtócsáin fogait próbálja, vásik a szél, nagy hangon fúj, fúj reggelig, a lombot pergeti, pedig már nélküle is zöldbe öltözik a nád. Hegyek mögül a fény halvány szép szála lassan körbefut az ég nagy orsóján, hogy bontsa szét színét a táj. Turbók Attila vizet merünk Vizet merünk fazékba gyorsan, zsírral hízik a kenyér, futunk pincébe (szén, fa hol van?) gyereksírás utolér, múltunk göbös, vasorrú bába, fejünkhöz nem ver fazekat, mégis falra vetül az árnya , füstöt szór, pereg a vakolat, mellém zuhan vasládatesttel asszonyom. Ez a jelen. Alma engem üt, sírni restell, értem őt, szégyenkezem. Tarjáni Imre arctalan ember Arctalan ember jár előttem, ruhája kő és vaslemez. Szavakat formál — csak szája tátog — ijesztő, esetlen, mint a néma. És zuhan! súlya-szakította léken át, egy darabka égre lát.
