Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - Varga Imre: Dühöngésem filozófiája
szubjektív paragrafusgyűjtemény vázlata: a sémák ügyes kikerülgetésével kialakult alanyi séma. Egy verset előre megformálni, pontosan megkonstruálni annyi, mint egy lottókerékből a kihúzásra kerülő számot előre feljegyezni. (A versélmény kezdeti izgalma azonban nem alkalmas formák keresésére, azzal várni kell!) Néha a próbálkozás sikerül: örülhetünk, főnyeremény! L. Charles Baudoin írja egyik fejtegetésében: „...minden spontán gondolati kép bizonyos mértékben szimbólum.“ Baudoin megállapítása találó bevezető a kép és gondolat kapcsolatának vizsgálatához. A vers próba: vajon a poéta mit tud rábizonyítani az olvasóra. Aki az elolvasott versben felfedez a saját érzéseiből vagy élményeiből is valamit, az elvégezte a megtisztulás első fázisát: felbontotta a verset sejtjeire — élményekre, benyomásokra. A szimbólum eredeti értelembe való visszahelyezése viszont nem képzelhető el racionalitás nélkül. Ez hát az egyezés a kontrasztban. Aki helyesen interpretálja a verset, s megpróbálja belőle kikövetkeztetni az embert, vagy akár önmagát is, annak minden — az összefüggések szerint rendszerezett, tehát elvonatkoztatott és homályosított — verskép érzékelhetővé változtatott filozófia. Mi a különbség a szimbolista líra és képversek között? A különbséget az elvonat- koztatási szempont figyelembevételével igyekszem felmutatni. A szimbolista versek csak egy fogalmat, vagy élesen elkülönülő fogalmakat helyeznek át másik gondolkodási kategóriába. A képköltészet pedig egész képeket szimbolizál, aztán a képeket rendszerezi verssé. Az egyik kép jelentése nem mindig utal a másikéra, ezért minden kép új erőt és nekirugaszkodást követel az olvasótól. A költemény lazább és mélyebb értelme itt érezhetően elkülönül. A mechanikus olvasó a szó szerinti jelentéssel megelégszik; a két lehetőség közötti árnyalatok nem érdeklik, a mélyebb jelentés felfedezésére és kibogozására nincsen ereje. A kép tehát feüsmer- betetlenre felnagyított szimbólum. Néha olyan nagyságban magasodik előttünk, hogy nem látunk mögéje. Minden vers ima egy ki nem mondott, de sok százszor megfogalmazott istenhez. Az elvontra tehát azért van szükség, hogy a tárgyi világban megtaláljuk az örök életű dolgokat. Az egyetlen elismerhető törvény, hogy harcoljunk a törvények ellen. A felnőttek fegyverei a gyerekek kezében játékká válnak. Az igazi fegyverek tudato- síttatják a világot, míg ezek játékos utánzásai önmaguk urává segítenek bennünket. A költő ezért válik a versben néha gyerekké. A költészet a megfélemlítés és leigázás helyett mindenkit erőssé szeretne tenni. Aki szereti a verseket, annak mindig marad erőtartaléka. Mitológiánk Sok költő az eddig fel nem használt mitológicsonkokat építi verseibe. De nehezebb a dolga annak a poétának, aki keservesen felépített birodalmába önmaga szüli az embereket. Vannak literátorok, akik kimerülnek a teremtésben. Kifáradnak, mert anyag nélkül építenek. A görög hitregevilág feltámasztása nehéz kísérlet. Sok idő telt el — az istenek megöregedtek. Fehér tógáikat elveszítették a háborúk zűrzavarában. A képköltészet is igényli, felhasználja a mítoszt. Bár az ájtatosságot észrevétlenül az abszurdummal cseréli fel. A faekét is fel lehet használni, ha másra nem, egy rakétaszakember szobasarkában dísznek. A nevek tehát szerepet cserélnek. A múltból ránk maradt szellemi örökség elanyagiasodott. (Ha a költő ma vállal valamit a világért, azt önmaga érdekében teszi.) A leggyakoribb eset a birtokos-birtok kontextusa, ahol a birtokos (személy, néha állat) mitológiai alak. A kapcsolat két extremitása: az abszurd és az elcsépelten valószerű, a második a naív hétköznapi megállapításokig süllyedhet. Az abszurdum is hordozhat veszélyeket: a kapcsolat túllép az újszerűség és meglepetés bűvkörén — komikussá válik —, vagy a név, az erős töltés miatt, szinte megsemmisíti az objektumot. A nomen erősítő, növeli a választás lehetőségeit, mondhatjuk világító útjelző a ködben. A kapcsolat használata nem követel szó szerinti pontosságot vagy lexikális realitást. A való és pontos csupán a tárgy.
