Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Tőzsér Árpád: Egyszemű éjszaka (tanulmány)

új legelőkre hajtod a nyájat új szögeket kovácsolsz

én vagyok a harangkötél

te vagy a szemzőkés az összeszáradt ág partokat építesz magad köré születsz és születtetsz

Az „elbolyongás“ önmaga ellentétébe és vissza („te vagy a szemzőkés az összeszá- radt ág" 1 Tóth László verseiben meghatározó magatartás. Eredménye: felfokozott dinamika, mozgalmasság, a tárgyaknak olyan állandó zu'hogása, amelynek során a képek egymást hatványozzák, helyzeti energiájuk egységes áramkörbe kapcsolódik, s végül is a költő egyetlen magánya a világ többértelműségében látszik feloldódni.

Költőket avatunk, új ígéretek sorakoznak irodalmi közvéleményünk elé — megítél- tetésre. Nekem itt, ezen a helyen nem lehetett célom az átfogó kritikai elemzés: csak értékekre akartam felhívni a figyelmet. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy ezek a fiatalok „feddhetetlenek“. Sőt! De hiszem, hogy a „feddést“ kellőképpen elvégzik majd a kritikusok. S befejezésként — bár nem akarom kifogni a szelet a vitorlájukból

— hadd vitatkozzam máris azokkal, akik pesszimistáknak és érthetetleneknek fogják tartani ezeket a „kilenceket“.

Eddig nálunk (Bábiék nemzedékét kivéve) még minden induló költőcsoport a pesszimizmus vádjával találta magát szemben. (Emlékezzünk: 1958-ban Tolvaj Bertalan így aposztrofálta Cselényiéket: „Csaknem mindegyiket a bú emészti1962-ben Bárcziék címére Duba Gyula mondott hasonlót: „A szocialista társadalomban egyenesen tűrhetetlen jelenség az önemésztő magány érzete“.... „a Kötéltáncos siránkozó vívódása“.)

S ha a pesszimizmust lírai szubjektivizmusként, költői jogként — az „Én“ érzéseire — értelmezzük (mint ahogy Cselényiék és Bárcziék esetében erről volt szó), akkor ez a pesszimizmus a most induló Tóth Lászlóék verseiben valóban tetőzni látszik.

De közelítsük meg a problémát más oldalról! Lehet-e a jó vers pesszimista? Illyés Gyula válasza 1954-ből való: „Az ember lehet pesszimista, a vers maga soha, lévén a /ö tett minden formájában életigenlő.“ A pesszimizmus tehát nem lehet a költészet minősítő kritériuma, a pesszimizmus a világélés olyan személyes formája, amely a költészet univerzális világképéhez elengedhetetlenül szükséges. Minden ember magányosnak születik, s csak munka (életigenlés) árán jut el a közösségi létig, az egyedüllét szorongásaitól a közösség kölcsönözte biztonságig. Csoda-e hát, ha az eszmélkedő fiatal költő először saját magát veszi tudomásul a világból, s csak aztán a világot?

Pilinszky mondja Simone WEIL-t idézve: „Van a személyes, van a személytelen és van a kollektív zóna. Csak a személyesből lehet eljutni a személytelenbe, a kollektívből soha. Előbb személyessé kell válni s aztán átlépni a személytelenbe. Itt tanyáznak szerinte (Weil szerint, T. Ä.) az igazi nagy igazságok és minden nagy mű a személytelenből táplálkozik.“ Az ötvenes évek elején az irodalom hipertrófiás társadalmi funkcio- náltsága következtében általános gyakorlat volt a „kollektív zónából“ indulni, nem csoda hát, ha az akkor induló nemzedék nem sok megértéssel nézte a későbbi rajok természetes (személyes — személytelen — kollektív irányú) eszmélkedését. Az itt következő fiatal költőket épp a személyes zónából (magányból, pesszimizmusból) a „személytelenbe" lépés pillanata jellemzi. A korábban tartalomnak számító társadalom, világ az ő számukra már forma, s érzik, hogy annál közelebb kerülnek az „igazi nagy igazságokhoz“, minél nagyobbat kanyarítanak lírai Én-jük kifejezéséhez a társadalomból, a világból: a személytelenből. De minél nagyobb kiterjedésű ez a személytelen zóna, annál nehezebben kivehetők az Én kontúrjai. Hasonlattal élve: a túlságosan felnagyított fényképen nehezebb felismerni az arcot. A geocentrikus középkori világképben isten arca is könnyen kivehető volt, s mára azért tűnt el, és keletkezett törés az ember tapasztalati és transzcendens létezése között, mert a mérhetetlenül megnövekedett világban nem látjuk az isten (az ember lehetőségeinek, a hitnek) körvonalait. Valami hasonló történik