Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - Tőzsér Árpád: Egyszemű éjszaka (tanulmány)
dék“ lehetséges (de nem törvényszerű, mert ösztönös) találkozása, addig az ő vers- világuk tudatosan szerkesztett. A meglepő az, hogy világuk a megszerkesztettség ellenére is magányt, ember-nélküliséget sugall. Kmeczkó Mihály magánya pl. egy embertelen „holdtájban“ objektivizálódik, ahol „kövek legeltek békés csordaként a telken kavicsok lapultak lomha békatestettel“, és „kékülő szíved“ is „varázstükör meglesed benne az égi békát ha legel fekete vízben“; Aich versei is holt tájat revelálnak, csak ebből a tájból még a „kövek" [a tárgyak) is hiányzanak, illetve csak egykori vagy majdani jelentésükkel vannak jelen, s az így kialakított világ „alogikus lehengerelt barnaság félelmetes igaztalan sík", ahol a fogalmak idegen és idegesítő megvilágításba kerülnek. Hegel szerint a „Tiszta lét (a viszonylataitól megfosztott lét) és semmi, — egy és ugyanaz". Aichot — úgy tűnik — a tárgyuktól megfosztott viszonylatok abszurduma, s a fogalmak mélyében végbemenő átcsoportosulások izgatják. Ebben a világban a magány, a költő pőre léte is problematikus: fel akartam kelni tehetetlenségemből de nem mozdultam a síneken felém robogott kőkemény arcod [ megkörnyékezés ) Ha Aich verseiben a természet csak emlék, Mikola Anikó költészetében annál inkább valóság. Kulcsszavai: csendes völgy, kígyók fészke, kövek, sötét moha, gyíkok sebe, a part fövenye, holdfény, délnyugati szél, olajfák, tenger, halott erdők, fenyők gyökerei, gyantaillat, szikes talaj, stb. Roger Garaudy írja Saint-John Perse-ről: „pótvilágot“ alkotott magának, hogy kijusson a polgári társadalom és az emberi személyiség szabad és egyetemes fejlődése közötti ellentmondásból. S ennek a „pótvilágnak“ fő szereplői: a tenger, a szél, a természet. Ilyen pótvilágnak érzem a Mikola Anikó alkotta tájat is, csakhogy míg Saint-John Perse tengere örök mozgásban van, verseiben a szél örökké fú, addig Mlkola Anikó természete a pusztulásé. Ű „Az alázat méheit vízbe fojtja, sötét mohára önti mézüket", napjai szegett szárnnyal „rostokolnak a part fövenyén“, az ô versében a „holdfény ráfagy a falakra“, a „nagy fehér köveknek emberarca lesz“, s „a kerítések rései közül bokor nyújtja... csontkezét“. A délnyugati szél is „csöndes, nagyon csöndes", a kikötőben a „fagy bárkái telelnek, öldöklő fények alszanak a fenyők gyökerei között", a fény „lázmarta szikes talajon vergődik“ s a szálfenyők is „várakozó halotti gyertyák". Saint-John Perse tengere „csupa tajték, mint vasszékén a virágzó Sibylla", erdejében „túl hosszú szárukon a virágok papagájrikoltásban végződnek", s a természet a pusztulás és örök újjászületés szimbóluma. Mikola Anikó verseiben a baljós csendé, a rejtőzködésé, a magányé. De Illyés Gyula írta le a pesszimista versek védelmében: „...a jó tett (tehát a jó vers is, T. A.) minden formájában életigenlő“ (később még visszatérünk a költői pesszimizmus problémájára), s Mikola Anikó versei az antológia „jó tettei", nagy műgonddal és szuverenitással készült alkotások. Ű írta le azt a négy sort, amelynek esztétikailag maximálisan objektivizált szomorúsága felemelőbb, humanizálóbb, mint egy kötetnyi rossz optimista vers: Parttalan hullámok terelője szomorú madár hűlt fészekből kóbor szelekbe lengő (Magányunk próbája! A részletes elemzésre itt nincs hely, de a vers akusztikai hatása (a zenei elégiává rendezett palatálisok és velárisok, az összecsengő k hangok, az első két sor erőszakot érzékeltető r és t hangjai s az utolsó két sor lassú, beletörődő mozgást sugalló Z-jei J és képi adekváltsága a laikus számára is olyan esztétikai élmény, amely meggyőzően bizonyítja, hogy a megfogalmazás, az eltalált szó lehet feloldása egy teljesen pesszimista életszituációnak is.
