Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Egri Viktor: Eszter

Bizonyosra vettem, hogy Eszter személyesen felkeres, vagy telefonon Jelentkezik, mert aki egyszer belekóstol az írásba, és biztatták, az egykönnyen nem hagy fel vele. Nekem most az a kötelességem, hogy megszabadítsam gátlásaitól, és vallomásra ösztönözzem.

Nem volt türelmem bevárni a Jelentkezését. Zsigát megkértem, hozza el újra hozzám, és ha Eszter nem akarna eljönni, üzenje meg, hol találkozhatunk.

De Eszter nem volt ellene, hogy Zsigával eljöjjön a szerkesztőségbe.

— Most aztán folytatnunk kell ott, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk — fogadtam.

— Nem hoztam semmiféle kéziratot. Abbahagytam a próbálkozást.

— De miért, Eszter?

— Nem azért, mintha nem látnám értelmét, és tehetségtelennek tartanám magamat. De az ember ne rohanjon fejjel a falnak.

— Ezt keményebben is mondhatta volna.

Eszter elkomolyodott.

— Tulajdonképpen azért jöttem, hogy megköszönjem az érdeklődését, és elmondjam, hogy a tanítás leköt és kielégít. Jó életpályát választottam.

— A tanítás nem töltheti be teljesen az életét —■ ellenkeztem. — Össze kell forrasztanunk, ami önhibánkon kívül megszakadt. Most nem kell tartania attól, hogy a falnak megy, és betöri a fejét.

— Maga túlságosan hiszékeny. Nekem rosszak a tapasztalataim.

Beesett, zárkózott arcában gyönyörű, nagy szemei beteges lánggal égtek, mintha láz gyötörte volna.

— Nincs valami baja, Eszter? Olyan sápadtnak látom.

— Semmi bajom, talán csak a kelleténél többet ülök a könyvek fölött. Disszertáción dolgozom.

— Milyen témát választott?

— A német romantikusok hatását a szlovák szépprózában.

Elmondta még, hogy más téma is foglalkoztatja, de annak semmi köze az irodalom- elmélethez és esztétikához. Nemrég egy pedagógiai küldöttséggel Magyarországon Járt, és látta Fóton a gyermekvárost. El volt ragadtatva, hogyan nevelnek a legsanyarúbb sorsra, testi és lelki elnyomorodásra ítélt, elhagyott gyerekekből életrevaló, egészséges fiatalokat. Még ma is a nagy élmény hatása alatt áll. Addig nem is lesz nyugta, mig erről a megrázó élményről nem ír valami riportfélét, és nem kezdi propagálni, hogy nálunk is hasonló létesítménnyel kellene elindítani a gyermekmentés munkáját. Országos gyűjtéssel, a társadalom megmozgatásával egy-két esztendő alatt meg lehetne valósítani a tervet.

— Írja meg ezt a riportot — bátorítottam.

Elpirult. Keskeny ajkai keményen lezárták fogainak fehér ívét.

— Megírom — mondta kisvártatva —, de nem szabad haragudnia, ha nem magának hoznám el. Nem tudnám magyarul rendesen megfogalmazni.

— Ne bántsák a nyelvi hibák, kijavítjuk őket.

A fejét ingatta. Az utolsó években egy sort sem írt magyarul, kínlódna a fogalmazással.

Alig tíz nappal később megjelent a riportja egy szlovák napilapban. Lelkességtől fűtött, ragyogóan okos írás volt, amellett szakszerű, minden részletében vonzó és érdekes. Feltűnést keltett, de váratlanul vihart is kavart. Másnap Zsiga rontott be hozzám azzal a hírrel, hogy a lap szerkesztősége felsőbb helyről erélyes figyelmeztetést kapott: semmiféle társadalmi kezdeményezésnek, gyűjtésnek nincs helye, ne avatkozzanak bele olyan ügyekbe, amelyek állami szervekre tartoznak. Zsigától később megtudtam azt is, hogy Esztert megfeddték, a szerkesztőség nem vette védelmébe, és elállt további cikkeinek közlésétől.

Bántott, hogy Eszternek ennyire csalódnia kellett, és lelkességét így megtörték. Vajon esztendők múlva milyen érzésekkel vette tudomásul, hogy megtépett ábrándjaiból valóság lett — ezúttal hivatalos közpénzekből, messzemenő társadalmi támogatással?

Abban az esztendőben, karácsony táján, Eszter férjhez ment egy Kalina nevű morva gépészmérnökhöz. Kalina gyakran járt kiküldetésben Németországban, és német tudását tökéletesítette Eszternél. Mindkét részről alighanem a józan meggondolás hozta létre ezt a házasságot, gondoltam, s ez így van rendjén: az önmagát örökösen hajszoló Eszter