Irodalmi Szemle, 1969
1969/8
I Kusztos Endre* a szén pikturális lehetőségeit aknázza ki, fest vele. Lírai beállítottságú ember, azok közül a zárkózott és érzékeny természetek közül, akik csak úgy tudnak élni, ha azonosulnak környezetükkel. Idegenül, szeretetlenül, csak azért is ellenlábasnak lenni nem is tud az ilyen ember. Ezért merte vállalni szerény és hallgatag művészünk a „falusi magányt“. Nem félt a civilizáció és a művészélet hiányától, mert ha valakinek az emberek számára igaz mondanivalója van, nem figyeli azt, hogy mit és hogyan mondanak mások, ami pedig a természetet illeti, szülőföldjén otthonosabban érzi magát, mint bárhol másutt. Kusztos Endre régebbi rajzai Kodály—Weöres Norvég lányok című kórusművének egy sorát juttatják eszünkbe: „mindig mosolyognak, de sohasem nevetnek“. Vagyis finoman megérzett és részletezett tájain nem teremt éles kontrasztot a tűző nap csattanó fényekkel és súlyos árnyékokkal, szelíd dombhajlatain egyenletesen árad el a fény. A házak falának fehérsége messze világít, súlyosan, s anélkül, hogy embert is ábrázolna, megérezzük a benne lakók életét. Egyszerű, világos, nyomatékos a rajz, akár a falusi ember beszéde. Ilyenek az erdő mélyét, szakadékos vízmosásokat ábrázoló tájak is. Nagy szerepe van ezeken a képeken a fénynek, ez adja meg az egész látványnak s a hozzá kapcsolódó érzésnek a súlyát. Egyetlen felvillanó épületrészlet — kis folt a szürkületben egybemosódó gazdasági udvaron — bevilágítja az egészet, s minél tovább nézi az ember, annál világosabbnak tűnik az első látásra sötét összbenyomást keltő kép. S végül itt van egyik legérdekesebb képe: kora tavaszi, még lombtalan fák sora, görcsös-bogos, de függőleges törzsekkel, egy bogból szétálló rövid ágakkal, mint felnyújtott kéz szétterpesztett ujjai, fehéren körvonalazódik a felszántott domboldal sötét hátterére, a domb élén pedig házak csoportja. Sok mindent lehet belemagyarázni, de szavaktól függetlenül a látvány önmagáért beszél, kíséri az embert, van benne valami nyugtalanító, s valami kérlelhetetlen szigorú rendre figyelmeztet. A rendre, amelyet a természet parancsol, s amelyet az embernek tudomásul kell vennie, mert nem tudunk ellene tenni, ám ha beleilleszkedünk, újrateremthetjük. Közhelyszámba megy ez már, mégis minduntalan szem elől tévesztjük. Akadnak, szerencsére, olyanok is, akik nem felejtik el. Kusztos Endre ezek közül való. Nem utánoz, sem a természetet, sem más művészt, hanem természetélményeit követi teljes őszinteséggel; nem a világmindenséget, csak azt a kis kört, amiben él, de azt igazán és értelme szerint. Nem akar többnek látszani annál, ami ő maga, de saját világát maradéktalanul igyekszik feltárni, s az elég ahhoz, hogy emberségét megértsük és megszeressük... E. Szabó Ilona (Utunk) * Romániai magyar képzőművész. usztos fc ndrc
