Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Ne mulasszuk el a jövőt (Radovan Richta és munkaközössége: Válaszúton a civilizáció.)

automatizálás átmeneti korszakában számolhatunk például a figyelem és a felelősség- érzet túlterhelésével (vezérlőasztalok/, később pedig az egyoldalú szellemi tevékenységből származó nehézségekkel." S felmerül az első gondolat, amely a Jövő iránt érdeklődő tudat elbizonytalanodását és meghasonulását, belső kételyeit eredményezi: „Az a társadalom, amely nem lenne képes megoldani a kiegyensúlyozott mesterséges környezet kialakítását, nem lenne képes arra, hogy a technika globális és sokszor aránytalan fejlődési megnyilvánulásait az ember javára fordítsa, vitathatatlanul kénytelen volna szembenézni a természeti feltételek pusztulásával, az ember biológiai és lelki egyensúlyának tragikus megbomlásával."

2. Kételkedés az emberben. „... a cél az élet olyan társadalmi és termeléstechnikai bázisának megteremtése, amelyen az egyes ember egyéni fejlődése nincsen ■ellentétben a kollektív érdekkel, hanem annak saját tárgya, ahol az általános fejlődés nem követeli meg az egyéni fejlődés korlátozását, hanem ellenkezőleg, az egyén fejlődésére támaszkodik. Bizonyos határon túl, amikor az emberi társadalom _ gazdagítása nem a többiek rovására történik, hanem valamennyi ember gazdagításának alkotó része, a társadalom elhagyja azt a kört, amelyen belül a szocialista egyén feláldozza és alárendeli szabad önrendelkezését." A hangsúly a bizonyos határon túl-on van, mert felmerül a kérdés: hol van és milyen reális körülmények között érhető el ez a határ? S tovább; milyen hatással van az emberre (a társadalomra) a magas szintű anyagi jólét? Milyen problémákat hozhat a könnyen biztosítható lét? A történelem során az ember az élet komolyságát és értékrendjét mindig valahol a léttel való viszonylatában tudatosította; minél nehezebb volt az alapvető lét, annál igénytelenebb, dolgosabb, erkölcsösebb — közösségibb

— volt az ember. A szükség törvényeket, emberi tartást, közösségi erkölcsöt teremt. A jelenség filozófiai háttere talán az életösztönnek és halálnak az ember tudatában — vagy tudatalattijában — való állandó jelenlétéből következik. Létünk alapvonása (axiómája), hogy az ember élni akar, és a halál megsemmisíti az életet. S közvetve: minden létezőnek, értéknek az ad hitelt és jelentőséget, hogy van, él, s mi tudjuk, hogy elpusztulhat. Az ember a halálon át — tudatosan vagy ösztönösen — az élet lényegét érzékeli. S ebből következik, hogy ha egyre könnyebbé, biztosítottabbá, gondtalanabbá válik a lét, s az ember fokozatosan megszabadul egzisztenciális félelmeitől, ezzel párhuzamosan, társadalmi méretekben feloldódik az értékrenddel szembeni felelősségérzet, az erkölcsi kötöttség meglazul, s elsekélyesedik a -hivatástudat és a közösségi érzés. Mai szocialista viszonyaink bizonyítják a legmarkánsabban ennek igazát, csak gondoljunk arra, hogy milyen egyszerűen és törvényszerűen váltak konformistává a valamikor a létükért harcoló proletár forradalmárok és szegényparasztok. S a tömegtermelés nyugati társadalmaiban (sőt nálunk is) az anyagi bőséggel növekszik a bűnözés ('különösen a fiatalkorú és a hivatásos, tehát a legveszélyesebb bűnözés), és a végletes individualizmus más megnyilvánulásai. A kérdés így áll fenn: az ember, biológiai és pszichológiai adottságait figyelembe véve, mint erkölcsi lény alkalmas-e a jövő „kollektív talajon álló individualizmusára"? Milyenek a lehetőségei és valószínűsége az emberi tudat és jellem olyan mérvű deformálódásának, hogy amíg elérjük a termelési viszonyok szükséges színvonalát — tehát az átmeneti korszakban —, minden közösségi életre alkalmatlan legyen? Mert ezt más tényezők is elősegíthetik; „eddig minden nemzedék elődeitől vette át tevékenységét és életének feltételeit, mint kész értékeket." De már az átmeneti korszakban is számolhatunk azzal, hogy alapvetően megváltoznak az emberi élet külső és belső összefüggései, a termelési viszonyok, a létfeltételek és emberközi viszonyok, kicserélődik a tudás (25 évenként elavul), és a régi értékek halomra dőlnek. A hagyományos értékrend felborulásával már most találkozunk. Az emberi — és közösségi — értékek gyorsuló mozgása akkor kezdődött, amikor az ipari forradalom anonim mechanizmusokká rendeződő termelési viszonylatai elnyomták az emberi szubjektumot, s magát az embert helyettesíthető, kicserélhető tárggyá változtatták. A szocialista forradalom kezdeti szakaszában milliók számára tette lehetővé politikai síkon az élet, a civilizáció irányításában való részvételt, s így megadta nekik az önállóan cselekvő (és választó) ember biztonságát, de a forradalom betetőzésével ez az aktív részvétel egyre csökken. S „...Ha a régi helyébe nem lép a részvételnek valamilyen magasabb foka, légüres tér keletkezik, amely súlyosan nehezedik majd az emberi személyiségre, s ennek motivációs struktúráját a legegyszerűbb síkokra szorítja. Ebben az értelemben az egész átmeneti korszakra nézve nagy antropológiai jelentősége van a gazdasági döntésekben, a gazdái-