Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Tatarka, Dominik: Az istenek tiszteletéről (II. rész)

az emberi kultúra évezredeibe, s megállapította... Mondják, hát nem bámulatos megállapítás és élmény, hogy az ember éppen a saját tevékenységéről őrzi a legrégibb dokumentumokat? Milyen statisztika mérhető ehhez? A szó emlékezete csak Homéroszig, három évezredig ér, a képzőművészeté viszont szinte bölcsőnkig, a cros-magnoni mammutvadászokig, a feledésbe merült szaharai édenig. Hogyan viselkedett, hogyan nyilatkozott meg az ember az onnan idáig vezető útján? S hogyan tovább? A valószínű itt a bizonyossal egyenlő: az emberiség továbbra is tisztelni fogja a holtakat, vagyis önmagát, sorsa fölötti meghatottságában követ állít a sírok fejéhez, a halott szájába obulust, egy falat húst helyez, melléje fegyvereket vagy az asszonyt, az élet édességét. Az ember ősidők óta hangot adott a kívánságainak, átkozta az isteneit, és alkudozott velük, akárcsak ma a gombázók, az anyák vagy költők, járjatok szerencsével, Járjatok szerencsével. Vagy: Vargánya, vargánya, bújj elő. A barlang falára isteni antilopot vagy bikát rajzolt, s a vékonyába — festőileg — nyilat röpített. Mondván, ha ilyen szépen meg tudtuk festeni az állatot, az ördög műve volna, ha nem trafálnánk el a vadászaton, tehát a valóságban is. Bátorította magát.

Ezen az expedícióján Malraux olyan művekkel találkozott, amelyek túl az időn, túl az évezredek távolságán, s homályos történelmi összefüggéseik, a ma már többé-ke- vésbé érthetetlen kultuszok és vallások ellenére is szóltak hozzá és felizgatták. A mintegy harmincezer műalkotás közül ezeket választotta ki. Így született meg a nagyszerű Imaginárius Múzeum, az Hugo-féle Korok legendája a képzőművészetben s a filozófiában. Minden idők és nemzetek halhatatlan műalkotásainak Pantheonja jött így létre (s közöttük a mi isteneink is a Szent Vitus székesegyház oldalkarzatáról), Az Imaginá- rlus Múzeum egy-egy kötetét bevezető esszéiben Malraux a szobrászatból kiindulva kifejti az alkotásról s a kultúráról vallott nézeteit, saját irodalmi munkásságát is végiggondolja, s válaszol a kor alapvető kérdéseire.

Szent Ágostonra hivatkozva (rá Albert Camus is hivatkozik — fontos ezt megjegyeznünk) Malraux arra a következtetésre jut, hogy az ember sorsa az alkotás, olyan művek létrehozása, amelyeket tisztelünk, amelyek jók voltak és mindig is jók lesznek, amelyek nem veszítenek nagyságukból, ha úgy tetszik, sosem szűnnek meg magasabb légkörbe emelni minket, öntudatunkat szilárdítani, segíteni, hogy éljünk, a várható katasztrófák tudatában is. Valahányszor a szobrászat a hatalmat kezdte szolgálni, a hatalmat kívánta isteníteni, fénnyel övezni, semmit sem hozott létre. A szobrászatban a római imperializmus semmit sem hozott létre. Mindössze a városalapító Romulust és Remust szoptató Ismert anyafarkas maradt fenn utána, de az is etruszk szobor. Hasonlóan lélektelen a francia klasszicizmus, pedig ez a görög művészetre, illetve egészében véve, mint kiderült, a görög szobrok római utánzataira épített. Ha akarjuk, megérthetjük a metaforát, hogy az igazi műalkotás igazi istenek teremtése. Illetve valódiaké. Rögtön felmerül a kérdés: melyek a valódi, s melyek a hamis istenek? A képzőművészek munkanyelvén ki is tudnánk fejezni, hogy például mi is az az irodalom, az Ideológia, a propaganda a műalkotásban. Erről így teologikusan (vagy dogmatikusan) akár egy évszázadon át is vitázhatnánk, ahogy a középkori filozófia a nominalizmust és realizmust vitatta. Először szemügyre vesszük a dolgot. Kiállítjuk, s hadd nézze meg mindenki. A képzőművészeti kultúrának, ha minél nagyobb egységekben, egész műfajokban, évszázadokban, kontinensekben állítjuk ki, vagy legalább reprodukáljuk, megvan az ereje ahhoz, hogy meggyőzze az embert, s hogy megvédje magát az erőszakkal szemben. Ha már osztályozni próbálja valaki, osztályozni sokféle mődon lehet, csak éppen két csoportra nem, a két hatalmi tábor szerint nyugatira és keletire, haladóra és reakciósra, olyanra, amely a múlté, s olyanra, amely a jövőé, amely időszámításunk kezdetéig érvényes volt, de ma már érvénytelen, s egy másikra, amely a mi tulajdonunk, amely más, új, s bár fiatal, mégis övé a jövő. Ha így a maga teljességében vagy másolatban mindez ott áll az ember szeme előtt, próbálja valaki belemagyarázni az egyetlen, a legfrissebb tendenciát, hogy merre tart ez az egész, próbálja valami tézisre, tengelyre, akár az örök realizmus vagy haladás tengelyére redukálni. Egyszerűen nem megy, még a nevetségesség árán sem. Vagy próbálják megosztani így: Itt, pontosan itt ezekben és ezekben az években kezdődik az új művészet, születnek az új istenek, az új történelem. A fiatalság mindig az újság mámorával toppan be, s minél súlyosabb láncoktól szabadult, annál könnyebbnek érzi magát, annál inkább és annál szen- tebbül meg van győződve róla, hogy repül. Kegyetlen, de meg kell mondanunk, hogy