Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Tatarka, Dominik: Az istenek tiszteletéről (II. rész)
már valakinek a megörökítéséről, az örökkévalóságról van szó — s csakis erről van szó, mert csak ez képes bennünket érzékennyé tenni, s az emberközi és nemzetközi megértést, közös emberi büszkeségünket közvetíteni —, hadd mondjam el: kis köztársaságom földjén Is létrejött egy pompás monumentum. Kővel kirakott sík térség az ország érdes, kerek emlején, négy sarkából kőoszlop szökken a magasba, közepén ravatal emelkedik, talapzat és urnaszekrény, s benne egy hazafinak, a nemzet pilótájának a szíve. Egy pilótáé, aki a hazájában sohasem repülhetett. Jurkovič építész műve ez a Bradlón, és Milan Rastislav Štefánik emlékét őrzi. S mi hagyjuk, hogy ez a műalkotás pusztuljon, darabokra hulljon. Miért? Ez az emlékmű voltaképpen a szlovák főváros címere. A szobrászat formákat, jeleket hoz létre, amelyekkel a törzs, a nemzet's az emberiség kifejezte, s minden bizonnyal a jövőben is ki fogja fejezni magát. Azok a formák és jelek, amelyek valóban a kifejezés eszközeivé váltak, meghatnak bennünket, s olyan bámulatosak, hogy mindnyájan elismerjük, tehát tiszteljük Is őket. Ha tiszteljük a törzsi, a nemzeti, az emberi, a sors adta kifejezési módot, a jelben azt is tiszteljük, akinek az a jel a kifejezés, a megértés hű eszköze lehetett. Önök biztosan emlékezni fognak Balzac víziójára a fantasztikus zsibvásárról (annak idején ebben az összefüggésben már volt róla szó), amelyet a szerző a Szamárbörben a történelem szemétdombjaként emleget. S emlékezzenek csak, hogyan álmodik Thomas Mann, bibliai regényében, a József és testvéreiben Jákob kútja mint a múlt feneketlen kútja fölött. Ha ma megkérdezem valakitől, hogy hová való, megmondja. Ha ma, akárcsak a bibliai időkben, egy pásztor-nemzet fia meg akarja adni a címét, elsorolja, hogy ennek meg ennek az apának, nagyapának, nemzetségnek, törzsnek a szülötte, s az éppen itt meg itt legeltet. A pásztor s a nagyvárosi ember címe egyformán pontos, mindkettőnek a származás a kifejezője. Hogy megmondhassam, ki vagyok, honnan származom, megidézem a családfámat, amely a messzi múltakba vezet. Hogy hová? Amikor a német kereskedő kívánt válaszolni a kérdésre, Homérosz és a biblia hitelét kezdte bizonygatni, ásni kezdte a homéroszi Tróját. Jákob kútja, amely fölött Thomas Mann álmodik, igazában az archeológus szondája volt. Ha mindazt, amit az archeológia fényre hozott s amit múzeumaink őriznek, magunk elé képzeljük, úgy — Balzac nyelvén szólva — a történelem roppant romhalmaza bontakozik ki a szemünk előtt. Mi ennek az értelme? Nincsen-e korunk embere körül elég romhalmaz, amelyet a legutóbbi háború hagyott maga után? Hordozhatja ezt a fejében? Micsoda káosz! Vagy képtelenség? Ha ennek a történelmi romhalmaznak van egyáltalán valami értelme, miért kellene azt az embernek a fejében hordoznia? A romok leltárát egyre pontosabban vezetik. Sok avatott tudós élt már és lett híressé azáltal, hogy javasolta, hogyan rendezzük ezeket a történelmi romokat világmúzeummá. Ebben az összefüggésben illik legalább megemlítenünk Max Dvofák nevét, aki koncepciója — A művészet mint a szellem megnyilatkozása — szerint rendezte összefüggő folyamattá az egészet. A történelemben, akár az egyetemest, akár a sajátszerűt, a művészettörténetet nézzük, a műalkotás — legyen bár zseniális vagy másodlagos — mindig egyformán dokumentum, adat, valaminek, az anyagi kultúrának vagy korízlésnek, egy-egy korszak virágzásának vagy hanyatlásának az illusztrációja, az egyetemes történelemben adalék egy bizonyos esztétikai tézishez, vagy a szobrászat, építészet fejlődési folyamatának egyik formai mozzanata. A történelem folyamán reprodukált nagy képzőművészeti alkotások dokumentumokként voltak ismeretesek, s jellegtelen reprodukcióikat mint dokumentumokat fogták fel. S így keletkezett és tartotta magát immár kritériumként (és érvként) az a felfogás, hogy a műalkotás valaminek — mindig annak, aminek éppen akarjuk — a dokumentuma. Még a pompás művészettörténeti publikációkban közzétett műalkotások sem épp leg- sajátszerűbb természetükkel hatottak. Közönségük se volt, csupán akadémikusok és szakemberek. Itt tett aztán valamit André Malraux, amit ma ugyanúgy egyszerűnek és természetesnek találunk, mint minden más felfedezést. Kalandos expedícióra indult az emberi kultúra évezredeiben. Az Emberi sorsok szerzője, kielégítetlenül vagy csalódottan, saját kérdéseire és a kortársak kérdéseire keresve a választ, kalandos felfedező útra kelt, ezúttal a múltba,
