Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Tatarka, Dominik: Az istenek tiszteletéről (II. rész)

zik. Köztársaságunk föld-tenyerén délről észak, vagy nyugatról kelet felé és megfordítva emberemlékezet óta a Limes Romanus vándorolt. A hatalmi centrumok szempontjából mindig is peremterület voltunk és maradunk. Ezt a Sládkoviő Polanája alatt élő erdei munkások és Prága lakói s a kihalófélben levő mai nemzetek és törzsek egyformán tudják. Emberi helyzetünk felfogását Illetően nincsenek kis nemzetek. Csaknem két boldog hetet töltöttem el a kialudt tűzhányó kráterének alján, a vad Pofana és Vepor tövében, Andrej Sládkovič költő és tisztelendő úr jelenlétében és társaságában, ahogy most, évek múltán, ismét utazó emberként ezt a röpke hetet Párizsban, André Malraux társaságában. Elárulhatom, hogy otthon, Sládkoviö Polanája alatt ugyanúgy izzott a fejem, mint itt Párizsban.

André Malraux számára a nagy szobrászat Malllollal véget ér. Szerinte Rodin már csak irodalom. Azonban, amíg élünk, semmi sem ér véget, semmi, a nagy szobrászat sem. Ha a múlt szobrászai, egészen Maillolig istenségeket alkottak, valódiakat, a mai szobrászok valódi objektumok létrehozására törekszenek. Valami egyetemesen emberire, ami fölött egyetértőn, helyeslőn, meghatottan állunk meg. Ez a totális háború megrázta, kiábrándította, szkeptikussá tette az emberiséget. Az emberi figurát illetően a szobrászatban is eluralkodott a szkepszis, éppen ahhoz tapadt a legtöbb nem kívánt, zavaró képzettársítás, az elegendőnél is több ideológia, szimbolika, egyszóval: irodalom. Mindezt le kell kaparni róla. Ellenvetésként felhozhatjuk, hogy az absztrakció útján az ábécéhez, illetve a betőhöz kerülünk vissza. Ha az emberiség, mondjuk, betűvel próbálná kifejezni szenvedésének jajszavát, ily módon sem tudná magát megértetni: az ábécé mind ez ideig nemzeti maradt. S azt mindenki az elején kezdi tanulni.

A szobrászat kezdetén a sír fejéhez állított kő, a temetkezőhelyre állított szikla van, s a szikla csak szikla, de minduntalan az emberi sors monumentumát, iránta való tiszteletünket is kifejezi. Ma viszont az objektum fejezi ki ugyanezt. Ha egy objektumot a gyermekjátékszótér füvére állítok, akkor gyermek-labirintus és csúszda, a gyermeki kíváncsiság tárgya és a játékosság emelvénye, ha ugyanazt az állatkertben a majmok ketrecébe teszem, kifutó lesz, az Akadémia előtti téren a labirintus nyílásai Janus isten, de egy mai Janus isten szemeiként fognak az emberre bámulni, múltba és jövőbe réve- dezőn, maga elé és maga mögé, minden irányba, anyag-egzisztenciájának perforált sebeivel. Vajon a mi felfogásunk szerint való igazi istenségek-é ezek az objektumok? Érzésem szerint igen. S egyre jobban ámulok, hogy André Malraux, a miniszter, aki mégiscsak miniszter, ilyen összefüggésekben is jelen van. Nemcsak itt van jelen, a tárlaton, hanem az itt kiállított szobrászok műveiben is jelen van. A mai szobrászat az ő kulturális koncepcióját igazolja. Különös? Képzeljenek el egy országot, ahol nem véletlenszerűen lesz egy koncepciózus, nagy íróból a nemzeti és egyetemes művelődésügyi minisztere.

Amikor rögtön a háború után azt a véleményét olvastuk, hogy a szobrászatnak a „deification“, az istenek teremtése az értelme, nem akartuk őt megérteni. Ugyan milyen isteneket ismerünk mi el? Azt várjuk talán, hogy szobrászaink isteneket hozzanak létre? Hihetetlen, hogy ez a Malraux, enyhén szólva, mekkorát változott. S lám, megtörtént: megint értjük őt, megkésve bár, de mégis. Eszünkbe jut, hogy honi etnográfusunk, Rudo Bednárik, ugyanezt mondta ki és mutatta fel: Méhkasaink, népi faragásaink védőistenségek voltak, máig azok; falvainkat, hajlékainkat, gyermekkorunkat, az otthon édes csöndjét védelmezik bennünk.

Lehetetlen a fogalmak nyelvén megragadnunk, hogy melyek a valódi, s melyek a hamis istenek, vagy a valódi és a hamis értékek, mindegy, hogy minek nevezzük őket. Állítsuk ki őket mindenki szeme, érzékei, érzelmei elé. Egész évszázadok, egész kontinensek, egész letűnt és eleven nemzeti közösségek műalkotásait minél nagyobb sorozatokban. Megrendezzük az „Öt évszázad festészete“ kiállítást. Vagy meghívjuk Párizsba kormánylátogatásra az egész kontinens isteneit és istenségeit. A köztársaság polgára, aki látta azt, amit kortársunk, Adolf Hoffmeister láthatott, úgy nyilatkozik a kiállított Picasso-életműről, hogy ez a történelem legnagyobb eseménye. Az „Öt évszázad festészete“ kiállítás ezt a nevet kapta: „Vermeer fényében.“ A kiállított Picasso- mű ugyanilyen értelmet kapott: Korunk Picasso fényében. S ugyanilyen értelmet a néger plasztika tárlata: Afrika törzsi isteneinek fényében.

Valódi vagy hamis istenségek-e a mi népi szkulptúráink? Állítsuk ki őketl Az úgynevezett monumentális szobrászatnak hány drága és költséges darabja állja ki a próbát