Irodalmi Szemle, 1969
1969/7 - Bereck József: Szorongás
Hát mégsem boszorkák?! Kár. Vagy hát mindegy. Azért viszont kimondottan kár, hogy az Öregember nem az apai nagyapja. Mert ő igy nem Görcs úr, s apró lépteit is hiába nyújtaná a nagyapjáéhoz, komoly, felnőttes arckifejezése sem jelentene semmit, és nem mondhatja, hogy jó reggelt, asszonyom, jó reggelt, Tangli néni... Aladár már sokkal inkább mesébe illő figura. Csakhogy ő kora reggel nem megy a kútra vízért, és a vágóhíd melletti raktár sárga fala elé sem rakja ki a szódavizes palackjait. Ki tudja, mit csinálhat Aladár kora reggel? Heverészik az ágyán, és bámulja a mennyezetet? Az lehet, hogy szeret sokáig lustálkodni az ágyban, de a plafont nem bámulja. Nem, mert Aladár nem lát. Ha jobban megvizsgálja valaki a dolgot, akkor Aladár lényegében nem is mesébe illő figura. A mesékben mindenkinek megvan az érthető, a napnál is világosabb szerepe. De Aladár? Ö titokzatos ember. Mindennap szódát árul a vágóhíd melletti raktár sárga fala előtt, de mégis titokzatos ember. De nemcsak őbenne, minden felnőttben van valami titokzatos, érthetetlen, magyarázhatatlan, gondolta. Ez abból is kitűnik, hogy olyan reszkető félelemmel őrzik a múltjukat, s szinte üvegbura alá bújnának, elszigetelve mindentől, amihez semmi közük, mások viszont attól, amit tulajdonuknak éreznek, s legszívesebben még az üvegbura falára is redőnyt húznának, hogy tökéletes legyen a biztonságuk. Mert ki Aladár? „Kegelhoff Aladár tanár s tartalékos hadnagy, kisasszony!“ „Tegelhoff ...?“ „Nem, kisasszony! Kegelhoff! Ká ..., mint ... ku“ Nekiborult a börtöncellaszerű szoba falának, s öklével adott nyomatékot a szavainak: „Igen, az volt, az ... az ... az ... az, ezerszer is az ... Ö, isten!“ Megszeppenve, reszkető inakkal kapaszkodott a magas ablak rácsába, s úgy érezte magát, mint egy szentségtörő, egy rabló, mert csendes, holdvilágos éjjel megleste a vak ember múlttal viaskodó jelenét. Visszaélt a nagyszülei bizalmával, akik azt hitték, hogy unokájuk nyugodtan alszik a szomszéd szobában. Persze, az nem számít, de Aladárt meglopta. Pedig a vak szódás bizonyára még álmában sem gondolt arra, hogy éppen egy idegen kisfiú lesz kíváncsi arra, milyen egy vak éjszakája. Pedig a kisfiút elsősorban csak az a tény izgatta, hogy miért szűrődik ki fény éjszaka egy világtalan ember szobájából. Lényegében vicces volt, ahogy összecsapta a nemezpapucsos sarkait, és merev derékkal bemutatkozott egy láthatatlan kisasszonynak. Az viszont már nem, amikor szinte megszállottan verte ökleivel a csupasz falat, s fentről, a kicsi rácsos ablakon keresztül jól látta, hogy néha-néha a fejét is odakoccintotta. Később az Öregember lakatra zárja az ajtaját, mert a templomon túl már nem járnak vízért a terebélyes sváb asszonyok (aranyos egy unokája van, Görcs úr, hmmm...!). Délben, amikor a lusta harangszó a szőlőkarók között felkúszik a dombra, és ereje- vesztetten nekivágódik a présház homlokfalának, az Öregember egy negyed órára kinyitja az ajtót és az elemózsiás tarisznyát, s bütykös kezével keresztet vet magára. — Aztán imádkozni szoktál-e? A várakozás kiül gyér szempilláira, a szája szögletében egy ránc a kihívó huncutság képletévé alakul. Édes Jézus, szépen kérünk, Áldd meg, amit adtál nékünk ... Aztán ettek. Gondolatban leszaladt két görcsös szőlőkarósorfal között a domb aljára. A hatalmas fenyők gutaütötten álltak a forróságban. Amíg meg nem pillantja a kis kápolnát, nyugodtan mehet a sovány csermely partján, de aztán kerülőt kell tennie, széles ívben, mert a kápolna túlsó oldala mellett egy gömbölyűre kopott sziklán Eszter ül. A kerülő azért kell, mert Eszternek nem szabad őt megpillantania. Ügy nem lenne érdekes. Pedig úgy érezte, ha döngő léptekkel menne is el Eszter előtt, akkor sem venné észre. A közeli bokor mögül jól látni, milyen lélektelenül ül ott, de a teste is olyan árnyszerű, törékeny, hogy sokszor az volt az érzése, az egész csak látomás. Pedig nem volt az, Eszter minden délben leült a kopott sziklára, lábánál, a kápolna mohos fala alól a csermely kicsi forrása mérte szűkén a jéghideg vizet, s háta mögött, a kápolna omladozó falai között egy kopott ruhás Mária-szobor unatkozott. Pontosan két óráig ült a kövön, pillantását egy közeli, hatalmas vörösfenyő lombjára függesztette. Az elvarázsolt Királylány, gondolta mindjárt, amikor először meglátta. Mégis bántotta,
