Irodalmi Szemle, 1969
1969/6 - William Trevor: Miss Smith
— Fogalmam sincs ... A gyerekszobában minden óvintézkedést megtettek a gáz körül. A nyomást egy fogantyú szabályozta, s ez a fogantyú mozgatható volt. Persze, a gyerek elérhette a nyomásszabályozót, ám be- vagy kikapcsolás után az ember kivette a kulcsot, s az ablakpárkányra tette. Mindig is így csinálták. Elfelejtetted kihúzni a kulcsot — mondta Miss Smith férje. Ijesztő gondolat fordult meg az agyában. S ahogy a gondolat erősödött, ő visszarettent, mert tudta, hogy nem az érzelmei, sem az alkata nem elég erős ahhoz, hogy küzdjön vele. — Nem, nem, nem — tiltakozott Miss Smith. — Sose feledkezem meg róla. Elzártam a gázt, a kulcsot pedig a párkányra tettem. Határozottan emlékszem rá. A férfi kutatva meredt rá, tekintetét az asszonyéba fúrta, s reménytelenül kutatta az igazságot. Száraz és gyönge volt a hangja, amíg érvelt. — A tények önmagukért beszélnek. Nem gondolod, hogy más magyarázat is van rá? — Képtelenség. Ez annyit jelent, hogy kimászott volna az ágyából, elfordította a kulcsot, visszabújt az ágyába és elaludt. — Vagy annyit, hogy elzártad a gázt, és feledékenységből újra bekapcsoltad. — Hogyan is tehettem volna? Miss Smith férjének fogalma se volt, hogyan. Képzeletét csúnya gondolatok foglalkoztatták. A tények ezeket támogatják, s nem hagyhatja őket figyelmen kívül: a felesége megzavarodott. Akár tudatosan, akár másként, az asszony végezni próbált a gyermekükkel. — Az ablak! — tört fel Miss Smithből — Nyitva állt, amikor eljöttem. Mindig is nyitva áll, a levegő kedvéért. Te mégis zárva találtad. — A gyermek nem tehette. Nem értem, hová akarsz kilyukadni. — Nem tudom. Nem tudom, hová akarok kilyukadni. Csak azt tudom, hogy semmit sem értek. — Sok neked ez a teher, kedvesem, ennyi az egész. Segítségre van szükséged. — Azt nem engedhetjük meg magunknak. — Lesz, ahogy lesz: szükségünk van rá. Ha magunkkal nem is, de a gyerekkel törődnünk kell. — De egy gyerek! Egy gyerek nem lehet megerőltető! Nézd, a jövőben még óvatosabb leszek. Különben is, hosszú idő óta ez az első ilyen eset. — Sajnálom, kedvesem. Asszony után kell néznünk. — Könyörgöm ... — Sajnálom, kedves. A szónak itt semmi értelme. Már eddig is éppen eleget fecsegtünk, és ez lett belőle. Az ilyesmit az embernek komolyan kell vennie. — Könyörgöm, próbáljuk meg újra. — És közben? Közben napról napra rendszeresen kockára tegyük a gyermek életét? — Nem, nem. Miss Smith könyörgött, de a férfi már egy szót se szólt. Mélyet szippantott a pipájából, s boldogtalanul és zavartan harapdálta a szárát. Miss Smith férje valóban feladott egy apróhirdetést, asszonyt keresett, aki megfelelően gondját viselné a gyermekének, de ez az egész végül is szükségtelennek bizonyult. Második születési évfordulóján ugyanis, a késő délutáni órákban, a gyermek eltűnt. Miss Smith kivitte őt a kertbe. A kert tökéletes biztonságot nyújtott: a kicsi gyakran játszott benne. Mégis, amikor az asszony teázni hívta, nem jött; s amikor kiment, hogy ennek okát keresse, nem látta sehol. A mezőre nyíló kiskapu a ház végében nyitva állt. ö, Miss Smith, nem nyitotta ki; ritkán használta. Zavarában úgy vélte, hogy a kicsinek sikerült elhúznia a reteszt. — Teljes lehetetlenség — mondta férje. — Túl magas és túl szoros. — Furcsán meredt az asszonyra, megerősödött hittel, hogy meg akart szabadulni a gyerekétől. A rendőrökkel együtt átfésülték az egész mezőt, de — bár hatalmas területet bejártak, és csaknem az egész éjszakát odakint töltötték — teljesen sikertelenül. A reggel fényénél folytatódó nyomozás is reménytelen volt, s közben a reménytelenség rettegésbe fordult: mit hoz a bizonyosság. — Szembe kell néznünk a tényekkel — mondta a férfi, ám Miss Smith még mindig nem adta fel a reményt. Messzi tájakig vonszolta magát, csodát keresett, de egy nyom, egy szó sem árulkodott bolyongó gyermekéről.
