Irodalmi Szemle, 1969
1969/6 - William Trevor: Miss Smith
A teremben teljes volt a csönd. Miss Smith piros ceruzája nesztelenül törölt, jelölt, aláhúzott. Fel se pillantott, amikor odaszólt Jamesnak: — Miért nem mész ki játszani? — Igenis, Miss Smith — felelte James. Az ajtóhoz ballagott, s tollát a zsebébe süllyesztette. Amikor a kilincset lenyomta, Miss Smith éppen egy bosszús hangot hallatott. James megfordult, s látta, hogy a piros ceruza hegye kitörött. — Miss Smith, én kölcsönadhatom a toliamat. Piros tintát is lehet bele szívatni. Egészen jó toll. James átment a termen, és odanyújtotta a tollát. Miss Smith lecsavarta róla a kupakot, s egy papíron kipróbálta. — Micsoda vacak egy toll ez, James! — mondta —. Nézd, nem ír! — Nincs benne tinta — magyarázta James. — Meg kell szívatni piros tintával, Miss Smith. Miss Smith csak mosolygott, és visszaadta a tollat. Milyen szamár vagy te, hogy ilyen vacakokra fecséreled a pénzedet! — De nem én ... — Gyerünk, James, kölcsönözd a hegyeződet. — Nincs hegyezőm, Miss Smith. — Nincsen? Ö, James, James, hát neked semmid sincs? Amikor Miss Smith férjhez ment, felhagyott a tanítással, James pedig úgy képzelte, hogy örökre elillant tőle. Ám a város, ahol éltek, kicsiny volt, s így gyakran találkoztak az utcán vagy az üzletben. Miss Smith pedig, aki eleinte elég unalmasnak találta a házasságot, rendszeresen felkereste az iskolát. — Hogy vagyunk, James? — szokta mondogatni ilyenkor, és riasztón ránevetett. — Hogy vagyunk, kisöreg? Körülbelül egy évi házasság után Miss Smith egy fiúnak adott életet, aki némileg le is foglalta. Szép gyerek volt, több mint négy kiló súlyú, szép hosszúkás fajű és kék szemű. Miss Smith nem bírt eleget gyönyörködni benne, férje pedig, aki ügyvéd volt, kedvesen becézgette az asszonykáját, és szivarokkal meg itallal kedveskedett a barátainak. Később, séta közben, naponta láthatták a mamát és fiacskáját, a kecses lábú Miss Smith-t meg a babát is, fodros kocsijában. James, ha találkoztak, megkérdezte: — Megnézhetném a babát, Miss Smith? Miss Smith nevetett, és azt felelte, hogy ő már nem Miss Smith. Hamar odébbtolta a kocsit, mintha a benne nyugvó gyereket idegesítné a másik közelsége. — Micsoda rémes kis kölyök ez a James Machen — jegyezte meg Miss Smith a férjének. — én úgy sajnálom a szüleit. — Ismerem talán? Milyen a gyerek? — Aprócska, drágám, olyan, mint egy szemüveges menyét. Borsódzik tőle a hátam. James úgyszólván öntudatlanul mind erőszakosabban lépett fel Miss Smith-szel szemben. Kezdetben ez egészen egyszerű erőszak volt: mindössze annyi, hogy James- nek lefekvés előtt minden este társalognia kellett az Istennel, s tőle próbálja megtudni, mi lehet az, amit Miss Smith olyan megvetendőnek talál benne. Estéről estére amint feküdt az ágyában, folytatta a szokott beszélgetéseket, s ha egyszer is megfeledkezett volna róla, James tudta, hogy a legközelebbi találkozás alkalmával Miss Smith valószínűleg mondana valamit, amitől ő holtan rogyna össze. Egy hónapja társalgott már az Istennel, amikor úgy vélte, hogy megtalálta a megoldást. Olyan egyszerű volt az egész, hogy maga is csodálkozott, miért nem Jött rá korábban is. Ettől fogva naponta korán kelt, és virágot szedett. Leosont az utcán Miss Smith házához, s a csokrot az ablakpárkányra helyezte. Óvatos volt, nehogy Miss Smith vagy bárki más megláthassa. Tudta, hogy ha felfedeznék, a terv kudarcba fulladna. Miután a saját kertjükben minden virágot leszedett, más kertekbe nézett. Ügyesen mozgott, nesztelenül surrant be a kapukon, és szedte a virágot Miss Smithnek. Szerencsétlenségére, épp a harmincegyedik csokorral lopakodott Miss Smith házához, amikor leleplezték. Amint nyújtózva elérte az ablakpárkányt, hogy elhelyezze a virágokat, látta, hogy a függöny meglebben. A következő pillanatban Miss Smith, hálóköntösben, megragadta a vállát, és betuszkolta a házba. — James Machen! James Machen, nemde? A kegyenc virágai, ha úgy tetszik! Miben mesterkedsz te itt, te álmos James?
