Irodalmi Szemle, 1969

1969/6 - Kovács Győző: Fábry Zoltán igaza

és forma — azonosan, maradéktalanul találkoztak. A József Attila szerkesztette mérce: »az igazat mondd, ne csak a valódit«, a realizmus eldöntő törvénytáblája lett... A realizmus írói alapállása az erkölcsi elkötelezettség lett. A magatartás és helytállás közösítő, összefogó gerince: a vox humana maradt. Az emberhez, emberséghez méltó gond mint erkölcsi és értelmi valóság ..."

Gaál Gábor munkásságával kapcsolatban — a fenti gondolatkörben maradva — ezt írja Fábry Zoltán: „A valóság megtagadása, meghamisítása: az igazság meggyalázá- sa ... Csak a valónak igaz megragadásával válhat az író és művész szószólóvá, alakítóvá, teremtővé és változtatóvá. Író a valóságot csak az igazság megsértése nélkül közvetítheti. E folyamatban a realizmus nem más, mint az igazság, az erkölcs és a becsület szinonima-valósága, egyértelműsége. A valóságirodalom: erkölcsi realizmus. Állásfoglalás dolga, becsület ügye ... „Közvetlen jelenünkre is érvényesen így folytatja Fábry Zoltán e gondolatokat: „Az antifasizmus korunk realizmusának történelmi iga- zoltsága. A korparancs teljessége: teljesítése... A valóság: erkölcs. Az erkölcsöt a valóság váltja ki, provokálja és határozza meg. Valóság erkölcsi vállalás nélkül elképzelhetetlen, és megfordítva: erkölcs elképzelhetetlen valóság nélkül...“

Az Emberek az embertelenségben című kötetének előszavában mintegy folytatja a meghökkentőnek tűnő fogalom-párosítást: a műfaj neve: antifasizmus. „Az antifasizmus világirodalmi műfaj lett."

5.

Amikor utoljára jártam Stószon, az egyik beszélgetésben Fábry Zoltán világosan megfogalmazta, hogy írói életművében a humanizmus determinálta a szocializmust; a szocialista humanizmus ebből kristályosodott ki. „Tulajdonképpen ő — folytatta tovább — a Thomas Mann-i kritikai realizmust alkalmazza szocialista módon. Ebbe a vonulatba illeszkedik bele a már idézett formula: A szellem: erkölcs. A valóság: erkölcs. Az írói magatartás alapállása: az erkölcsi realizmus."

6.

Ha Fábry Zoltán pályáját jellemezni akarnánk, azt kell mondanunk: ötven esztendő a vox humana szolgálatában. „A vox humana — úgy gondolom — az író nélkülözhetetlen alapállása és az irodalmi folyamatosság következetessége. Eredő és summa“ — mondotta Fábry Zoltán 1965-ben egy interjú alkalmával.

Ez az alapállás kísérte őt két világháborúban, két világháború között és azok után, amikor a zaklatott békét háborús félelmek kísérik és kísértik, a békét, amelyről 1919- ben Romain Rolland nem oktalanul és nem csekély iróniával jegyezte meg: ,Átmeneti felvonásköz a népek két mészárlása közt. De ki gondol a holnapra?" Fábry Zoltán gondolt és gondol a holnapra. Nem véletlen, hogy a magyar háborús líra két olyan reprezentánsához fordul minduntalan, mint Ady és Radnóti Miklós. Párhuzamként Trakl és Heym jóslatait idézi föl: „A Heymek nem látták, nem tudták a jövendő törvények menetét, de érezték és kimondották előre ismeretlen képletekben és nyűgöző képekben a beteg valóságot." Azután felidézhetnénk Adyt, felidézhetnénk Radnóti Miklós, Tajtékos égét. Látomás és valóság összefonódnak e halhatatlan életművekben. „A költő igazra tanú" — vallja Fábry Zoltán, s azt is — ugyancsak Radnótira emlékezve —, hogy „a líra a jóság, tisztaság és boldogság vágyéneke".

A vox humana szolgálatában: Fábry Zoltán a csúcsra ért. Klasszikus tisztasággal fogalmazza meg korunk lényeges mondanivalóit. A könyvmáglyák, a cenzúra, az agyon- hallgatás, az Ossietzkyk és Thälmannok példái megtisztították az írói mondanivaló lényegét. Gazdaggá, éretté és tisztává vált minden írása. Egyértelmű világossággal és tisztasággal lehet csak rögzíteni és a kortársaknak, majd a jövendő nemzedéknek továbbadni korunk nagy problémáit és mondanivalóit. Emberi szóval!

Végül, ha nézzük a nemrégiben megjelent Fábry-művet, a Stószi délelőttökei: az író legszemélyesebb vallomásait tartalmazza — a személyi kapcsolatok feltárásában, a tematika sokféleségében. Mind mögött, a példaképek előtt, kortársak között ott a fedezet: az író, Fábry Zoltán.