Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Lovicsek Béla: Hulló csillag
szárnyát, lábát, belevágta a fedeles kosárba. Méregzöldbe játszó fejkendőt kötött, s elindult a jegyzői irodára. Feszesen, rengőn ment végig a hűvös, sáros utcán. A főjegyző valószinűtlenül magas ember volt. Ahhoz képest túl kicsi és kopasz a feje, vékonyka a lába, csak a gyomra kerekedett nevetségesen kerekké. Amikor leült az íróasztal mögé, olyan volt, mint más ember, ha áll. Törve beszélte a magyart. — No, csak, mit hozta, Kovácsné asszonya...? Ja, tudom, tudom a fijú, a István, no, no, rossz fát tett tűzre, rosszat... No, no, vinni csak hátra tekintetesnek, majd intézünk, intézünk valami, nem lesz baj nagy... — Tetszik tudni, tekintetes főjegyző úr, jó gyerek az, olyan, mint a falat kenyér, csak hát az ital, az ital... — Tudom, tudom, no, csak ne féljen, Kovácsné asszonyka, vigye hátra az az izé...! Éppen lagzi napjára hullott le az első hó. Lakatos Vilma átvette Gizella örökét. Elkövetett mindent, szegény, hogy kedvében járjon a nagy darab, szótlan embernek. Akkor is ugrott, amikor nem kellett, de hiába. Nem tudta felmelegíteni Kovács Istvánt sem a szorgalmával, sem a testével. Május végén, amikor érett az első cseresznye, az egyik reggel azt mondta Kovács István a feleségének, hogy semmi értelme az egésznek, menjen Isten hírével. Nem haragszik ő rá, a világért se, csak hát nem kell neki. — Ne találjalak itt este, mikor hazajövök, mert akkor aztán másképpen beszélgetünk! — mondta csendes fenyegetéssel. Vilma összekulcsolt kézzel rimánkodott, könyörgött, hűséges társa lesz élete végéig, ha megbetegszik, anyjánál jobban gondozza, akár fát is vághat a hátán, csak ne küldje el. — Megmondtam! — szólt kurtán István, és munkába ment. Vilma délig lógatta lábát az ágyról, és vörösre sírta a szemét. Akkor összepakolta batyuba kis motyóját, és elindult az akácos melletti úton hazafelé. Végigszipogta az utat. Az uradalmi majorban újra csépeltek. A ’magánjáró gőzgép egyenletes szuszogással dohogott, a cséplő meg morogva, búgva nyelte a kévéket. A porködben ömlött a törek, pelyva szállt villáról villára, nőtt, emelkedett a kazal, s ömlött a szem. A habos szőrű muraközik után csörgött, zötyögött a vaslőcsű szekér, s fáradhatatlanul járta útját a cséplőtől a magtárig, mint az inga órája... A tizenhat éves Pálos Margit vágta a kévét fenn a cséplőn. Annyi ideje se volt, hogy az orrát megtörülje. Nagyon ijwekezett, nehogy kifogást emeljenek a munkája ellen. Négy testvére között ő volt a legidősebb, s nagyon kellett a kereset, mert apja már több mint egy éve nyomta a betegágyat. A lélek hálni járt bele. Csontra-bőrre aszaltan feküdt a párnák között, csak a két nagy szeme tüzelt folytonosan a láztól. Kovács István megfigyelte, hogy a lány ebédkor mindig félrehúzódik a többitől. Előveszi kukoricalevélből font szatyrát és eszik. Egyik délben odament hozzá. Száraz kenyeret, vöröshagymát ebédelt. Csípős lehetett a hagyma, könnyezett a szeme. Fordult elfele, rejtegette szegényes kosztját. Kovács István leült, szótlanul hallgatott egy ideig. Néha megnézte a lányt. Vékonyka volt még, de nem látszott gyengének. Kicsi lábak, arányos test, mellének halmai eltolták a blúzt, s a haja sűrű, gesztenyebarna. — Neked nem hordanak ebédet? — Láthatja. — Ki lánya vagy? — Pálosé... Apám beteg... Azért vacsora van mindig jó. Pukkadásig eszem magam. — Hát te nem hálsz itt, mindennap hazajársz a faluba? — Tisztálkodni csak kell, meg enni is. — Igaz... Hát főzni tudsz-e? — Tudok én: főzni, mosni, takarítani. Be vagyok én otthon fogva, mit gondol. Annyi gyerek, beteg ember mellett anyám szétszakadna. Tudok én mindent. Még kenyeret is tudok dagasztani — mondta egyszerűen, nem dicsekvőn. A szakajtóruhát összecsavarta, és betette a szatyorba. Felállt. — Maga nem szomjas? Szívesen hozok egy bögrével.
