Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - Szabó Béla: Párizsi útijegyzetek

Annie tört magyarsággal mondotta el nekem ezt a történetet. Azért mondotta mindezt el, hogy tudjam, mennyi fáradság és szakadatlan munka fűződik a kis homályos bolt eredményeihez

Húgom valóban rendkívül szorgalmas és kitartó teremtés. Ugyanez a szorgalom jellemző a sógoromra is. Reggel a boltba megy, és ott van este nyolcig, az ebédidő kivételével, amely egy órát tart. A kis, homályos boltban szakadatlanul folyik a munka. És csak akkor boldogok, ha van mit csinálniuk, ha kiszolgálhatják a vevőt.

Láttam, volt alkalmam személyesen meggyőződni, milyen szívélyesen és boldogan szolgálnak ki... Nem számít, ha a vevő szétdobálja az összes nadrágokat vagy a ruhákat, kosztümöket, és az sem baj, ha egy órát válogat köztük; az a fontos, hogy vásároljon. Sőt akkor is udvariasak hozzá, ha nem vesz semmit. Számítanak rá, hogy visszatér. És nagyon sokszor visszatér... Ez tehát az elv, a vevőt kifogástalanul kiszolgálni, érezze magát jól a boltban. Este, öt perccel nyolc előtt még nyitva áll a bolt. Ezért fáradtan érkeznek haza, és nagyon ritkán van idejük arra, hogy színházba vagy akár csak moziba menjenek.

Mindezt jól ismerem még 1965-ből. Emlékszem, egyszer azt mondtam a húgomnak, hogy egész nap annyit mosolyog a boltban, hogy mire hazajön, elhalványul arcán a vidámság. Húgom ezen fáradtan elmosolyodott, viszont amikor a sógoromnak egyszer azt mondtam, hogy rabszolgája a vevőnek, komolyan megsértődött.

Sógorom rendkívül érzékeny ember. Apja 1933-ban a német fasizmus győzelme után elhagyta Magyarországot, és Franciaországba vándorolt ki. Valahol Párizs közelében éltek átmentett kis vagyonkájukból. Amikor kitört a háború, a sógorom — mivel Csehszlovákiában született — a csehszlovák hadseregbe jelentkezett. A háború után mint a csehszlovák hadsereg katonája végigjárta Magyarország és Csehszlovákia azon városait és községeit, ahol rokonai laktak. Szüleit ugyanis a német fasiszták hurcolták el, és most a testvéreit és közeli rokonait kereste... Nagyon kevés hozzátartozóra talált rá ...

Én keresés közben ismerkedtem meg vele a pozsonyi Palace kávéházban. Ott kellett találkoznom Lili húgommal. Más hely híján, hozzá ültem. Aztán beszélgetni kezdtünk. Egy szép arany karkötőórát láttam a kezén — megszólítottam, és megkérdeztem, mibe került az a szép óra. Aztán beszélgetni kezdtünk másról, megmondta, mi járatban van ... és hogy keresőútján igen szomorú tapasztalatokat szerzett... Közben megjött Lili húgom, s ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe...

Amikor később egy ismerősöm megérkezett (az ember akkoriban mindig csak azt leste, ki érkezett, ki élte túl a koncentrációs tábort, és mindenki, aki megérkezett, olyan volt, mintha újra feltámadt volna. Emberek, akik ellenfelek vagy ellenségek voltak valaha, most úgy örültek egymásnak, mintha testvérek lennének), mi sem volt természetesebb, minthogy átmentem az asztalhoz, és örültünk egymásnak, aztán beszélgettünk. Mindegyikünk elmondta, hogy hajszálon múlott csak az élete, mindenkinek a szíve csordultig telt fájdalommal és gyásszal. Mindenről beszélni kellett, lehetetlen volt hallgatni, annyi évi hallgatás után. Hisz a felszabadulás éppen azt jelentette, hogy most már beszélhettünk nyíltan, és könnyeket ejthettünk a kávéház vendégei előtt, amikor szavakkal és hírekkel temettük el legjobb barátainkat és hozzátartozóinkat. És mégis, ezekben a felszabadult napokban a sok szomorúság és gyász mellett, örülni tudtunk a legcsekélyebb dolgoknak is. Oly közel voltunk nemrég a halálhoz, az iszonyatos fasiszta kínzásokhoz, hogy örülni tudtunk az égnek, a fáknak, a virágoknak, mindannak, amit a fasizmus alatt észre sem vettünk... Hisz évekig úgy jártunk szemlesütve, a fal mellett, nehogy valami gonosz észrevegyen, és egy intéssel a halálba, az örök sötétségbe taszítson bennünket.

íme minderről beszéltem az ismerősömmel, akinek csak a nevét ismertem, mert egy városból valók voltunk, de soha azelőtt szót nem váltottunk egymással, sőt még csak nem is köszöntöttük egymást; most meg mindketten szívből örültünk a találkozásnak. Lilit is észrevette, kért, hogy vezessem az asztalához, mert jólesne vele is néhány szót váltania. Lili, az ismeretlen katonával akkor már annyira összebarátkozott, hogy látni lehetett, ismerősöm jelenléte csak zavarta. Ennek ellenére kedves volt, emlékezett az ismerős feleségére és két gyermekére, akik eltűntek, nincsenek többé, és nem látják többé az eget, a napfényt. És különös, az a tény, hogy Lili ismerte őket, sokat jelentett most, őszinte hálát váltott ki ismerősömből, mert voltak pillanatai — homályosak és zavarosak —, amikor abban is kételkedett, hogy volt-e valaha felesége