Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - Gál Sándor: Föld

Közben a must folyása megcsendesült. Már csak vékony sugárban csörgedezett, mint forró nyárban a gyenge vizű ér.

„Harmincnyolcban végleg elromlott a világ. A mi családunk, apámék s mi Erzsivel és a kis Péterrel békességben megvoltunk, de a Karácsonyi család Erzsi bátyjának a halála után többet soha nem tudta magát összeszedni. Karácsonyi Istvánnak megmaradt a földje, megmaradt a vagyona, de hiábavaló volt, mert értelmét veszítette. Zolti gimnáziumba járt, távol élt a családtól, nekünk elég volt a magunk dolgát elvégezni, és ha még lett volna is rá mód, hogy segítsünk a Karácsonyi birtokon, az apósom büszkesége nem bírta volna elviselni a segítségünket. És hát bennem is volt egy jó adag makacsság. Nem fogat fogért, szemet szemért alapon, nem, mert úgy én soha nem gondolkodtam. De Karácsonyi István az emberségemben alázott meg, és ez egy életre nyomot hagyott bennem. De még így is mentem volna segíteni, mert van az emberben valami megfoghatatlan érzés, amely százszor is újra vallatja, hogy vajon helyesen cselekszik-é, igazsága van-é. Mondom, néha már odáig jutottam, hogy megyek, és beszélek az apósommal; De ott volt még Erzsi nénéd, és az ő érveivel szemben tehetetlen voltam. Azt mondta egyszer: — Nem adott nekem semmit, mindenét magának hagyta, hát éljen, ahogy tud. Ősszel, még betakarítás előtt, bevíttek a magyar hadseregbe átképzésre. A prágai két év ehhez képest üdülés volt. Itt ismertem csak meg igazán, hogy mi a katonaság. Mert mi csak büdös felvidéki kutyák és rohadt kommunisták voltunk. De még ez volt a kisebbik rossz. Mert ezt csak mondták, legfeljebb üvöltötték. Elviselhető volt. A többiről jobb nem beszélni. De nekem még így is szerencsém volt, mert nem tudom, miért és hogyan, az egészségiekhez kerültem. Átképeztek szanitécnek. Mikor hazakerültem, már fél lábbal benne voltunk a télben. A legrondább tél, amit valaha is megértem, pedig megértem már néhányat. Napokon keresztül zuhogott az eső, a föld már nem is föld volt, hanem sártenger, latyakos, süppedő tenger. Erre hirtelen fagy jött, jéggé merevedett, csonttá fagyott minden, amerre a szem ellátott. Olyan volt a határ, mintha az Isten nagy üveglapokkal fedte volna be, s a jég alatt megfulladtak az őszi vetések. A tavasz és a nyár se volt különb. S mindennek a tetejébe még az egész elromlott világ! Mert a baj sose jár egyedül. Mikor az ember azt érzi, hogy mindennek, ami körülfogja, amit a saját két kezével rakott össze, hirtelen elveszik az értéke; mikor minden, amiről azt hitte, hogy mozdíthatatlanul áll a maga helyén, meginog, akkor vége van mindennek. Akkor már csak a felfordulás, a rendetlenség következik. Az ember szeretne elmenekülni, de nem tudja, hová menjen. A vadállatot, ha érzi a veszélyt, eligazítják az ösztönei, de az embert semmi nem igazítja el. Az ember fölött már a rend uralkodik, amelynek törvényei nem egyeznek meg a természet törvényeivel. Pedig az Isten az embert nem azért teremtette a maga képére és hasonlatosságára, hogy megcsúfolja. De az ember mégis azt teszi. S az a rossz ebben, hogy tudatosan csinálja. A háború... Ott volt idő erről gondolkodni. Mindjárt az elején bevittek. Akkor vártuk Ibolyát, Erzsi nénéd a hetedik hónapban volt már. Azt mondják, a dolgok nem ismétlődnek. Én nem hiszem. Hétéves voltam, amikor először láttam az apámat, s a lányom már elmúlt négy, amikor először látott engem, mert csak negyvenhét elején engedtek haza a fogságból. Hogy közben mit éltem, hol jártam, arról napokig lehetne beszélni. A minszki mocsarak, az az igazi pokol... Ott sebesültem meg. Sebesültet kötöztem éppen, akinek a mellét egy géppisztolysorozat lyuggatta át. Alig élt már. Feküdtem mellette derékig latyakban, s megpróbáltam bekötözni. Magasabbra emeltem a karomat, hogy jobban ''megszoríthassam a kötést, s akkor találtak el. Ez délelőtt volt, s csak este tudtam hátramenni, olyan erősen lőttek az oroszok. A bajtársam, akit nem tudtam bekötözni és hátravinni, ott halt meg mellettem. Emlékszem rá, Farkas Bélának hívták, valahonnan Szeged környékéről volt. Szerencsére a sebesülésem nem volt veszélyes, fertőtlenítőm, kötszerem volt, úgyhogy nem lett semmi báj. Hátravittek, Munkácsra kerültem, öt hétig voltam kórházban. Ott láttam először, hogyan szedik össze a zsidókat. Ezután még fél évig maradtam Munkácson, mert a csapattestemet szétverték. Munkácson jó sorom volt. Tisztiszolga lettem Vécsey főhadnagy úrnál, aki munkácsi születésű volt. Nagy, szép villában lakott a szüleinél, de a felesége Budán élt. Én is a villában laktam. Reggelenként bevásárolni jártam a nagyságos asszonnyal, cipeltem utána a kosarakat, a szatyrokat, rendben tartottam az udvart, a lakást, minden voltam, csak katona nem. S még az volt a dolgom, hogy nyílt paranccsal minden második hétfőn leutaztam