Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - FIGYELŐ - Dobossy László: Császárról szól a francia fiának (A Napóleon-évforduló elé)

Császárról szól a francia fiúnak

A Napóleon-évforduló elé

Jószerével már kézbe sem lehet venni francia folyóiratot vagy hetilapot, hogy valamilyen cikk, tanulmány, alkalmi beszámoló vagy akár egész sorozat ne emlékeztetne az augusztus 15-én esedékes nagy dátumra: Bonaparte Napóleon születésének kétszázadik évfordulójára. S alig múlik el hét vagy hónap, hogy ne jelennének meg akár a korábbi — könyvtárnyi — Napóleon-irodalom kiemelkedő alkotásai korszerű új kiadásban, akár új kutatások eredményeit összegező müvek: életrajzok, monográfiák, tanulmány-gyűjtemények, dokumentum-köte- tek.

Az aktualitáson kívül nyilván egyéb — mélyebb, történelmibb oka is van a hirtelen megnőtt érdeklődésnek Napóleon élete és életműve, illetve a nyomában kitenyész (t j ett legenda iránt. Aligha tévedünk, ha úgy látjuk, hogy körülbelül épp most, a második világháború óta eltelt években ért véget az a kor, amely Franciaországban meg másutt is, ilyen vagy olyan formában, magán viselte Napóleon hagyatékát. A most oly nagy számban megjelenő művek tehát — az évforduló ürügyén — voltaképpen leszámolni kívánnak egy egész történelmi korral, s annak egyik fő, talán legfőbb vagy legalábbis legjellegzetesebb alakítójával.

E páratlanul felduzzadt Napóleon-iro- dalomból méltán emelkedik ki az a két vaskos kötetbe zárt életrajzi monográfia, amelynek szerzője, André Castelot mindent tud, amit Bonaparte tábornokról, illetve konzulról és Napóleon császárról eddig felkutattak s közzétettek: ám maga is számos résztanulmányt s új, eddig ismeretlen anyagot publikált már a konzulátusról és a császárságról; különlegesen illetékes hát arra, hogy most összefoglalja és rendkívül vonzó, olvasmányos műben előadja mindazt, ami a Napóleon-kutatás jelenlegi summájának tekinthető. Könyve, amelynek első kötete Bonaparte címmel jelent meg (1967-ben), a második pedig Napóleon címmel (1968-ban, s mindkettő a Perrin

kiadónál), máris a Napóleon-év legjelentősebb sikerének, valóságos tudományosismeretterjesztő bestsellernek mutatkozik. Nem is csoda, hiszen oly „hősről“ szól, roppant adatbőséggel és a hiteles élet- szerűség legvalószínűbb teljességével, akihez képest minden későbbi — jaj, már mennyi! — diktátor még suta kontárnak sem minősülhet.

Miként a címek is jelzik, Castelot könyvének első kötete a hányatott korzikai gyermekkort, a királyi katonaiskolában, majd a vidéki garnizonokban töltött szürke éveket, valamint — és főleg

— a forradalmi hadsereg különböző posztjain merészen vállalt szerepeket mutatja be, egészen a konzuli, majd az első-konzuli méltóság meghódításáig, vagyis a nevezetes államcsínyig. A köztársaság gyakorlati megszüntetésével, majd a császárság kikiáltásával azonban meghalt Bonaparte, a forradalom katonája, és színre lépett Napóleon császár, a forradalom likvidálója, aki nemcsak gondolkodásával és intézkedéseivel, hanem egész emberi mivoltával, sőt egyre inkább külsejével is különbözött a kis káplártól és nagy kapitánytól: szinte személyében testesítette meg a polgárság történelmi szerepváltozását. E másfél évtizednek, majd a bukás utáni szám- űzöttség hat esztendejének — a cselekvés után az álmodozásnak: a legenda szövésének — nem kevésbé patetikus történetét mondja el Castelot a második kötetben.

E második kötet elején érkezik az olvasó — a szerző hozzáértő kalauzolásával — a napóleoni hatalom legnagyobb kiterjedését és legvitathatatlanabb erejét megpecsételő (ám épp ezért virtuálisan már a bukást is előkészítő) esemény színhelyére: Pozsonyba. A három császár csatájában, az austerlitzi (slavkovi) csatamezőn aratott fényes győzelem után, 1805. december 27-én Napóleon a pozsonyi Prímás palotában diktálta azt a békét, amellyel legmélyebben alázta meg Ausztriát s ennek szövetségeseit, s a csillagászati összegű hadisarc jóvoltából néhány évre biztosította, ha csak látszólagosan is — a maga és birodalma (gyakorlatilag majdnem egész Európa) átmeneti békéjét. Pozsony tehát színhelye lett az újabbkori Európa egyik sorsfordító eseményének. Az itt kötött békét követően épült Párizsban — az austerlitzi győztes sereg fogadására — a ne