Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Reneszánsz a XX. században
nyerhetünk helyes képet, ha nem a marxizmust választjuk kiindulópontul. Ez pedig a strukturalizmus esetében is érvényes. A strukturalizmus, mint említettük, régi hagyományokra tekint vissza. Egyik lényeges forrása a múlt század orosz formalista poétikája, filozófiában pedig éppen az elhajlás Hegeltől Herbart felé. Nem teljes átpártolásra gondolunk, csupán a hegeli spekulatív dialektikának a konkrét dialektikával való felcserélésére. (Cseh vonatkozásban az „átkozott költők“ szürrealizmusa mellett fontos szerepe van itt Mukaŕovský munkásságának, aki egyébként klasszikus marxista forrásból: Lenin Filozófiai füzeteiből indul ki. A legkorábbi forrásokat is figyelembe véve feltűnik, hogy míg Hegel az esztétikát „gnoseologizálta“ s így a többi társadalmi tudatformának rendelte alá, addig Herbartot a Szép forrásaként az egyes képzetek közti viszonyok érdeklik. Míg Hegelnél a Szép a Jó és az Igaz — vagyis esztétikán kívüli értékek — szülötte, addig Herbart szerint a szépséget az Egész formája adja. A strukturalizmus mint esztétikai elmélet Herbart mechanikus struktúrájában újat: konkrét, dialektikus szemléletet hoz. Ez a hagyományos hegeli esztétikától főleg abban különbözik, hogy a művészetet kiszabadítja vazallusi helyzetéből: nem rendeli alá a természeti és antropikus szépnek, hanem vele egy szintre helyezi. J. Zumr említett tanulmánya veti föl először a gondolatot: ezt a nézetet a marxizmus területén is érvényesíteni. Rámutat, hogy pontosabb megismerés révén a strukturalizmus szerves részévé válhat a marxizmusnak. S itt nem deklaratív párhuzamra, hanem egyetlen kritériumra gondol: mennyire és hogyan oldja meg az esztétikum és művészet területén a strukturalizmus a maga elméleti eszközeivel az emberi értékek és emberi aktivitás problémáját. A hegeli álláspont olyan kritériumokat vonatkoztatott a művészetre, olyan antropikus és természeti kvalitásokat vélt benne felfedezni, amelyek egészen eltávolították az abszolút eszmétől, s elhomályosították az esztétikum valódi lényegéhez vezető utat. Épp ez ellen küzd a strukturalizmus, s bár paradoxonként hat: éppen azáltal, hogy a művészetet az antropikus kritériumoktól tudatosan távol tartja, éri el a művészet és az ember antropológiai lényegének közeledését. Hogyan értsük ezt? Kalivodának ugyan nem célja a strukturalizmus ismertetése, hiszen tanulmánya polemikus, nem pedig ismeretterjesztő jellegű, mégis megtaláljuk benne a strukturalizmus leglényegesebb vonásainak magyarázatát. Rámutat, hogy a társadalomban minden dolog, így a műalkotás is az ember műve. Ebben az egyes részek a struktúra — „megcsiná- lás hogyanja“ — révén bizonyos meghatározott értelmet kapnak (ezt a jelenséget nevezi Mukaŕovský „különösítésnek — ozvláštnéní —, illetve aktualizáció- nak). Ez — az értelem ilyen, a forma által való meghatározása — még noeti- kai probléma. Az azonban, hogy az így nyert jeletésnek mi az értelme és társadalmi kihatása, az már filozófiai problémának mondható. A strukturalizmus a kérdés ilyen felvetésével a forma problémáját magasabb, társadalmi szintre emelte, s újat azzal hoz, hogy a választ is ezen a szinten adja meg. Ezáltal látszólag teljesen elvonatkoztat a tartalomtól (ha a tartalmon művészeten kívüli kvalitásokat értünk). A következetesen formai szempontból felfogott esztétikum átlényegül, eltávolodik az anyagtői, minden mellékes funkciótól megtisztul, s mint ilyen, kimeríthetetlen lehetőségeket rejt magában és tár föl. Az esztétikai funkció tehát nem egy kitűzött, konkrét célra tör — s a mű éppen ezzel, hogy nincs egyértelmű tartalma, „polifunkcionális“ jelenség. Ezzel segíti az embert abban, hogy az egyoldalúságát, a specializálódás következményét leküzdje. Az ember, ha eszményeit, céljait művészi formában fejezi ki, azt állítja, hogy „esztétikai ideálja“ van. Ez az esztétikai ideál lényegében nem is létezik, csupán céljaink, élvezeteink, eszményképeink esztétikai vetülete. Az esztétikumnak csak a valósághoz való viszonyában van létjogosultsága, vagyis ő maga eltűnik, feloldódik. Hangsúlyozza, és különleges praktikus, nem-esztétikai hatékonysággal telíti a valóságot. így az esztétikán kívüli értelem esztétikai szervezése új értelmet tár föl: új dimenzióban világítja meg magát a valóságot. A strukturalizmus ezzel a lépéssel az esztétikumot is likvidálta, csak azért, hogy a művészetet annál erősebb antológiái töltettel lássa el. A társadalom
