Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - DISPUTA - Grétsy László: Az Irodalmi Szemléről a nyelvész szemével

regényével a magyarországi olvasók közül is sok ú] barátot szerző Egri Viktornak az Irodalmi Szemle átnézett számai egyikében közzétett alábbi sorait: ... nálunk... az erős nyelvromlásnak csak a szép szó mágiája állíthat gátat s a pallérozott nyelv és műveltség kultúránk éltető kovásza" (3:242 )x. Ha a lap minden munkása ilyen platformon áll — s úgy látszik, ilyenen —, akkor a magyarországi nyelvésznek nincs más tennivalója, mint hogy tisztelettel adózzék az Irodalmi Szemle állami hovatartozásukat tekintve csehszlovák, anyanyelvűkben azonban magyar dolgozótársainak.

Itt tulajdonképpen abba is hagyhatnám az írást. Hogy mégsem ezt teszem, annak egyetlen oka van. Felkérésemkor tudomásomra hozták, hogy a folyóirat az én szerény kis cikkemmel tulajdonképpen egy sorozatot kíván megindítani: Olyan cikkeknek a sorát, amelyek egy-egy szlovákiai magyar nyelvű sajtóterméknek a szóhasználatát, nyelvét, stílusát teszik elemző vizsgálat tárgyává; erényeire, hibáira mutatnak rá. Hadd hangsúlyozzam a legmélyebb meggyőződéssel: ez az ötlet igen jó, a tervezett lépés rendkívül jelentős. Hogy azonban eredményében is azzá váljon, ahhoz véleményem szerint valóban szükséges, hogy a továbbiak során ne csak, sőt talán ne is elsősorban a költők, novellisták, regényírók alkotásai kerüljenek a boncasztalra. Persze, Demével együtt magam is tudom s vallom, hogy „A szépirodalomnak is, a publicisztikának is, természeténél fogva át kell ölelnie — témáiban és nyelvében — az élet egészét: beszélnie kell a termelésről és a termelő emberről, az igazgatásról s vele együtt igazgatókról és igazgatottakról: minden témáról, ami az életben van" (7:628). Mégis úgy gondolom: ezek — mármint a szépirodalom és publicisztika — mellett a kevésbé igényes, nem műalkotásnak szánt magyar nyelvű szövegeket is jó lenne majd minél sűrűbben elővenni; és jószándékúan megbírálni az alkalmi feliratokat, értesítéseket is (ha vannak); az apróhirdetéseket (gondolom ilyenek akadnak), a szakmai, műszaki leírásokat, esetleg a más nyelvű szövegekhez kapcsolt magyar összefoglalásokat stb. A nemzetiségi írók, publicisták, pedagógusok — tehát a környezetükétől eltérő anyanyelvi kultúra hordozói és letéteményesei — nemcsak azokért az olvasókért, hallgatókért, tanulókért felelősek, akikhez verseik, cikkeik vagy iskolai oktató munkájuk révén közvetlenül is eljutnak; hanem azokért az ezrekért, talán tízezrekért is, akiket munkájuk, szakterületük a magyar helyett szinte teljes egészében az állami hovatartozásuk szerint domináló nyelv használatára késztet, s akiknek anyanyelvi ismereteik ezért alacsony szinten rekednek meg, vagy éppen egyre csökkennek. Természetesen még így is nyitva marad a kérdés, hogy az Irodalmi Szemle esetleges ilyen elemző cikkeit legalább közvetett úton hasznosíthatják-e azok is, akiket a legjobban érintenek — én úgy gondolom, igen, hiszen pl. egy-egy magyarul eddig meg nem jelölt köznapi fogalom magyar elnevezése egyéb úton-módon is könnyen bekerülhet az azonos anyanyelvet beszélők köztudatába. De ez a tervezett lépés, ha jól értettem a lényegét, ettől függetlenül is mindenképpen eredményesnek ígérkezik. Olyannyira annak, hogy kedvéért én is megpróbálom a lehetetlent. Megkísérlem, legalább a forma kedvéért, néhány sorban értékelni — szigorúan a nyelvi anyaghoz kötődve — az Irodalmi Szemlét.

A közlemények helyesírása szinte kifogástalan, holott ez nem kis dolog, s különösen nem az nemzetiségi területen. Két megjegyzést azonban mégis megkockáztatok. Az egyik: itt-ott zavaró kettősséggel, következetlen írásmóddal találkozik az olvasó. Egy cikkben pl. többször is Lavrenyov alakkal (2:188—90), a cikk vastag betűs címében azonban Lavrenyev változattal. Vagy: a 4. számban Wurczel Gábor neve olvasható szerzőként (a tartalomjegyzékben még kétszer!), a 7.-ben a Wurczell Gábor írásmóddal találkozunk (összesen háromszor). Vagy: a Magyarországon nem egyértelműen tisztázott írásmódú Pilsen városnév (a Helyesírási tanácsadó szótárban csak ez szerepel: pilseni sör) az Irodalmi Szemlé ben sem járt jobban. Egy helyütt ezt olvasom: „Jirko Pilzen környéki fiú (1:45), máshol viszont: „Igaz, hogy a plzeni sör is érték, csakhogy mindenütt Pilsner Urquel-ként isszák. A plzeni sör a csehek nemzeti nyelvigényét nem igazolja" (6:483).

1 Mivel minden hivatkozásom és idézetem az említett számokból való, forrásjelzésként mindenütt csak a folyóirat- és lapszámot tüntetem fel, a címet és az évszámot nem. G. L.