Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - DISPUTA - (Tóth László, Varga Imre, Aich Péter, Mikola Anikó, Kulcsár Ferenc, Mészáros László, Németh István, Duray Miklós): Líránk és a folytonosság
ráció és cél maradt. A népköltészet utánérzés-igyekezete a sematizmus káros hatásaival karöltve a nép nyelvén való, eléggé alacsony szintű kifejezés módszere lett. Ezt a szükségességet azonban magas színvonalon a romantika kielégítette már, úgyhogy e típusú versek már megírásuk idejében anakronisztikusak voltak. Itt elsősorban Bábi balladisz- tikus verseire gondolok, melyek írásában, sajnos, nem maradt egyedül. A versek avítt- ságán mit sem változtatott a költő, ha történetesen a traktor vagy szövetkezet kifejezést csempészte be a szövegbe. S míg Bábi rég túljutott ezen, a tavaly megjelent Gyüre Lajos Meditáció esőben című kötetében s más változatban Török Elemér Fényért perelek című kötetében ez még mindig fellelhető. A szintén első kötetével jelentkező Bárczi István (Tükör előtt) sem mentes egészen a „faluról-indulás komplexumától" és csak Zs. Nagy Lajos az egyetlen, aki — a maga módján — tudatosan szembeszáll vele. „A maharadzsák az elefántok hátán utaznak..Gyurcsó az „impresszionista látásmódból" (hogy Tőzsér terminológiájával éljek) fejlesztette ki gondolati líráját, s amint főneveiről levetkőzteti a díszes jelzőket, marad a próza, mely ha hozzáadjuk a gondolat abszolutizálását, didaktikát eredményez. így aztán Gyurcsó gyakran közhelyeket komponál be verseibe mint a prózaiság és didaktika fő hordozóit, pl.: „mily csodálatos az emberi butaság; a jegenyék nem nőnek az égig; de ilyen az ember" stb. Másrészt önkényes szimbólumokat használ, melyek jelentését ezért magyarázni kénytelen, s ezáltal a mondanivaló megint felhígul, és ismételten didaktikát eredményez. Ha azonban sikerült ezt kikerülni, jó vers születik: „Nini, galamb!... a gyermek... úgy hiszi, ha madárnak szárnya van, hát galamb, s ha galamb, hát béke." S mikor a galambnak vélt sas lecsap a nyuszira, „Száz gyermek visong: jaj a nyuszi! Megölte a galamb!" Sajnos, Gyurcsónak kevés ilyen mély értelmű verse van Percmutatóiban. Felemlítendő azonban még egy közvetett pozitívum: Gyurcsó az egyetlen, aki nem birkózik a faluról indulás komplexumával. Témája polgári téma, a világ és az ember viszonya, az ember a világban. Kitörés tehát a falu-téma szűkkörűségéből, figyelme tágabb problémákat ölel fel, s fontos tanulságból indul: nem a világ a hibás, mert hisz emberek alkotják. Következésképp: elsősorban önmagadban tégy rendet. De ez már olyan gondolat, mely több műgondot érdemelt volna. Összevetvén a dolgokat elmondhatjuk, hogy az 1968-as termés reális képet adott költészetünk helyzetéről: bár jelen még az öröklött provincializmus csökevényei, a kisebbségi érzés negatívumai, ugyanakkor ismertek már az innen elvezető utak a társadalmi s általánosan emberi értékű költészet felé olyan kifejező eszközökkel, melyek teljesebben és magasabb esztétikai színvonalon képesek ábrázolni valóságunkat. Ilyen szempontból az utóbbi időben feltűnő költőnemzedék törvényszerű kontinuitást jelent költészetünk fejlődésében, mégis hogy ellent ne mondjak az elején állítottnak, ez csak a Vetés-beliekkel válik feltűnővé s bizonyossá. Ez persze nem azt jelenti, hogy máris magasabb szintű költészettel állunk szemben, hogy a fiatalok szükségszerűen jobb költészetet produkálnak. Mint már említettük, ez egyelőre tapogatózás csupán. A lényeg: megvan az előfeltétel, hogy a szlovákiai magyar költészet a társadalmi helyzet fejlődésével kikerül szűk látóköréből, a kisebbségi komplexum abroncsaiból. A most induló költők kiváltságos helyzete, hogy mentesek minden előítélettől, a múlt terhétől, a költészeten kívül álló követelményektől. Ebben rejlenek a további lehetőségek. Aich Péter Ha a költészetről beszélünk, érvénytelenek az összehasonlítások. A költészet ezt mint mércét eleve kizárja. Még a mi szlovákiai magyar viszonyaink között is. Véleményem szerint a költészet: tudomány. Ellentétben az embert, mint anatómiai lényt vizsgáló természettudományokkal, az ember és a társadalom viszonyát elemző
