Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

latban, és arra irányultak, hogy túltegye magát a halál korlátlan hatalmának igézetén. Minden emberi közül legidegenebb számunkra a halál.

A férfiak az utcán álltak, négyesével, ötösével, egymás mögött, a menet elején a pap, a kurátor és az előénekes között. Négy férfi lépett a koporsóhoz, megfogták Szent Mihály lova vastag rúdjait, és vállukra emelték. Lassan indultak ki az utcára. Éppen ebben a pillanatban érkezett meg a harangzúgás a dombok felől a falu fölé. Két haranggal harangoztak, a halottakat utolsó útjukon két harang kíséri a faluban. Üresek a házak, és kissé fáradtak a nyárban, az emberek itt mennek a temetési menetben, vagy a mezőn dolgoznak. A férfiak énekelték a zsoltárt; négy férfi vitte Öregmamát a falu utcáján, ahol valamikor a Zsemle tehenet vezette a télben, és nézte, hogyan hagyják őket sorra maguk mögött a megrakott szekerek. Tragikus filmjelenet volt most Morvái számára a temetési menet. Kiégett, kopár tájon fekete ruhás, fáradt emberek vonulnak énekelve, s halkan, susogva száll lábuk nyomán a por. S a menet lassan haladt az utcán, átment a hídon, emelkedő utcaközökön vonult felfelé, ki a faluból a temető felé, kiért a templomközbe, s öregmama egyszerre ott volt az őszre készülődő, aszály- verte természetben, amelyben élt. S a fák sárguló levele most őérte hullott, pengve szakadtak le az ágakról a levelek, és a földre esve megzörrentek, és a füvek tudták megkönnyezni öregmamát, mert hosszú hetek óta nem volt eső.

Vörössárga agyag a temető földje, a sírásóknak keményen meg kellett dolgozniuk, hogy vagy két méter mély sebet vájjanak a domb testébe. Pedig nem új a sír, ott fekszik már a mélyén Morvái nagyapja, Öregmama férje, és a fekete márványsírkő felirata szerint „várja hű nejét“, s a nyitott sírt három oldalról aranyrögökhöz hasonló, darabos földrakások veszik körül. A sírásók két gömbfát tesznek a sír fölé, és ráhelyezik a koporsót. A pap imádkozik; a temetődomb széles térségében szava erőtlennek tetszik, elkapják a távolságok, s az ég kupolája nem veri vissza, mint a boltozatos templommennyezet. A temetődombon a pap szava is gyenge emberi szó.

A sírásók kötelet húznak a koporsó alá, és lassan leeresztik. Az aranyló rögrakások között, az élesfalú üreg torkában tehetetlenül tűnik el a koporsó. Morvái a sír fölé hajol, és utána néz. A Nagyasszony jut eszébe; az ő szemében lát néha a sírhoz hasonló, szorongató mélységeket, amikor az öregasszony fél, és üldözőire panaszkodik. Ilyenkor mintha mély üreg lenne a szeme mögött, sír, mely a koporsóra vár. Talán minden félelem mögött elrejtve és felfedezetlenül a halál áll, talán az ember életében nincs is semmi más, ami elemi erővel nyugtalanítaná és rémítené, csak a halál.

Éneklés közben a koporsó fedelére hantok hullanak, szaporán kopognak, és néha nagyot puffannak; mint ahogy a gyors nyári zápor paskolja a pléhtetőt. Fiatal férfiak dolgoznak ingujjban, homlokukról patakok indulnak, arcukra csorognak, néha megállnak a munkában, és kezük fejével vagy a zsebkendőjükkel letörlik a verítéket. Kemény és hozzáértést követelő munka a sírásás, mindig a halott rokonai végzik; erős barna karjukon kidagadnak az erek, izmuk megfeszül, öregmama világosbarna földből épült, trapéz alakú dombbá nő a kupolásán táguló izzó ég alatt.

3.

Sokáig aludt. Arra ébredt, hogy a szoba félhomályába néhány éles fénysugár tör be az udvarról, és feje felett dühös vadászgépekként köröznek a legyek. Anyja lehúzta a redőnyöket, de a réseken beszűrődött a fény, s az elég volt ahhoz, hogy a legyek megkezdjék napi tevékenységüket. Morvái csupasz felsőteste támaszpont számukra, mint a vadászgépek számára nyílt tengeren az anyahajó.

Felkelt, zöldpaprikát, paradicsomot és házi kolbászt reggelizett. Anyja fél liter vodkát hozott az üzletből, mert nem volt házi kisüstijük; evés közben megitta a harmadát. Apja hajnalban elment a cséplőgéphez dolgozni, csak este jön haza.

Reggeli után felment a padlásra. A pléhtető alatt forró és mozdulatlan a levegő, valami belső remegés érződik benne, különben csend, az idő is megállt, csak néha pattan egyet-egyet a táguló pléhtető. Forró a pléh, süti a bőrét, ha hozzáér. Régóta tart az aszály, tüzes cserepekből és forró hamuból áll a világ, s a föld kérgén mély repedések a pórusok, minden nedvességét elpárologtatta, olyan, mint egy élettelen bolygó felszíne. Nyugaton, a horizont peremén halványszürke csíkok látszanak, talán délutánra vagy éjszakára ideérnek, és megváltják kínjaitól a határt.