Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Duray Miklós: Utóirat Adám életrajzához
Duray Miklós w utóirat Adám életra/zdhoz Elindultak a fák, és hosszú, egyenes sorban meneteltek. Nagy fekete nyomokat hagytak maguk után a havas mezőn. Fekete országút a havas világban. A moha és az elsárgult fű télbe átmentett nyári emlékként bújt ki a hótakaró alól. Fújt a fagyos szél a nagy hómezőn. Jéghárfa zengett a végeláthatatlan koncertteremben. A vastag bundás fák fekete frakkos zenészekként lépegettek a hóban. A természet nyugodt ősi álma volt ez. Az elmúlás és újjászületés álma. Az igazság fogalmazódott a hó alatt. Az igazság ment veszendőbe a tél vastag takarója ölelésében. Menetelt a fekete gyémánterdő a fehér szőnyegen. Megkövesedett őshüllő hevert a fagyos pusztaságban. A gyémántmadár ágról ágra szökdécselt, és cérnavékony hangon énekelte a menetelő fák indulóját. Hatalmasra nyúltak a fák. Gyökereikkel a hóban turkáltak. Koronájuk a fehéres-kéken csillogó égboltra hosszú csikót húzott. A kezdete és vége a láthatatlanba merült. Egyhangú menetelés volt ez. Megszámlálhatatlan mennyiségű fa. Egyszerre emelték gyökereiket, s ugyanígy eresztették vissza az előttük lépő gyökér nyomába. Lépésről lépésre haladtak előre, s mégis úgy tűnt, mintha egy helyben állnának, gyökereikkel a havas földbe kapaszkodva. Koronájukkal az eget simogatták. És az ég lágyan, élvezve a természet érintését, szétterült a hósivatag felett. Leeresztette karjait, és lassan magához ölelte a menetelő fákat. Körbezárta egyre fehérebbé váló köpenyével, és az ágak érintésétől, szinte észrevétlenül, fehér pelyheket küldött köszöntésképpen. Sűrű, fehér pillangózás töltötte be a fák körüli teret, és a gyökerek nyomát fehér takaróval vonta be. A szoros ölelésből apró fehér virágok fakadtak, melyek lassan, mint a szitából hulló lisztszemcsék behintették a földet. Már csak a feketén kiálló sziklatömbök árulkodtak a hó alatti valóságról. Feketén meredező kövek, melyeket a természet mindent elérő és formáló világmindenségnyi tenyere alakított ilyenné. De a kövek is belemerültek lassan a fehér takaróba. Fehér szüzek, ég felé nyújtózó ártatlan testek. Meneteltek a fák. Egy helyben álltak a fák. Végtelen sorban. Az életet adó nedvek áramlása sokkal lassúbb volt, mint nyáron, de azért éltek, és hámrétegükben már az elkövetkező tavasz fogalmazódott meg teljesen észrevétlenül. És lassan karéjozva kezdtek csoportosulni a menetelő fák. Gyülekeztek, mígnem hatalmas erőt alkottak a fehér pusztaságban. És ekkor Adám is elindult a mező peremén meghúzódó kis kunyhóból. Elindult a fák koronája nyomán maradt égi úton, hogy felkeresse szerelmét. A mesebeli országutat beragyogtak a csillagok, és szinte észrevétlenül érkezett el a gyémánterdőbe. A csillogó gyémántmadarak az álmodozás nótáját fújták.
