Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - Duba Gyula: Szabadesés (folytatás)
— Téged tönkretenni? — hökkent meg a főszerkesztő. Arcának zárt és kemény vonásai, melyek a számonkérés egységét hordozták, összetöredeztek. Szája kissé megnyílt, zavartan félrenézett, és egy pillanatra lehorgasztotta a fejét, mintha valamit megbánna. Aztán újra felemelte a fejét, és egyenesen Morvái szemébe nézett. Tekintetében meglepett kérdések ültek: én akarlak tönkretenni, nem te akarod magadat tönkretenni? S mindezt elbizonytalankodás és fokozódó belső zavar kísérte, melyből arra lehetett következtetni, hogy a főszerkesztő elvesztette határozottságát. S ez nemhogy megnyugtatta volna Morváit, hanem ellenkezőleg, mert ez a legújabb tapasztalata döbbentette rá, hogy megfejtette főnöke jellemét. A főszerkesztő mások társaságában állandó kétségek és bizonytalanság közepette él, mert érzi fogyatékosságait és gátlásait, s a magányba menekül előlük, döntéseit magányosan hozza, hogy szabaduljon a nála tartalmasabb és erősebb egyéniségek befolyása alól, s aztán azzal teremt magának lelki biztonságot, hogy magányosan hozott elhatározásaihoz görcsösen ragaszkodik, és következetesen végrehajtja őket. Felismerésében a gondolat következménye volt a félelmetes; a főszerkesztő gyűlöli mindazokat, akik kétségeket keltenek benne önmaga iránt, akik képesek neki bizonytalanságot és határozatlanságot okozni, akik előtt zavarba kell jönnie, vagy mentegetőznie kell, mert megérzi fölényüket, s ezeket a zavarkeltőket igyekszik könyörtelenül eltávolítani útjából. Már esküdni mert volna rá, hogy az első kedvező alkalommal felmond neki, mert olyan helyzetbe hozta őt, melyben megérezte saját gyengeségét. S Morvái erről olyan szilárdan meg volt győződve, hogy már semmi egyébbel nem törődött, csak azzal, hogy legalább megsemmisítő erkölcsi győzelmet arasson a főnöke felett. — Igen — folytatta határozottan —, te engem tönkre akarsz tenni, főszerkesztő elvtárs! Nem tudom, miért. Megelégedéssel tapasztalta, hogy hat a következetességével, a főszerkesztő szükségesnek tartotta, hogy magyarázkodjon és tiltakozzon a gyanúsítás ellen, nem akarja tönkretenni Morváit, de több oldalról is kedvezőtlen véleményeket hallott róla, tudomása van arról, hogy a rendőrség is érdeklődött iránta, elhanyagolja magát, magánélete rendezetlen, s mindehhez járul az, hogy riportjával végtelenül kellemetlen helyzetbe hozta a szerkesztőséget, szégyent hozott rájuk, becsületes mnukájukra, szocialista erkölcsükre. Felelőtlenség volt úgy írnia, s efölött nem lehet egyszerűen napirendre térni, mert az a gyengeség jele lenne, pedig a szocialista társadalom erős, mérhetetlenül erős, legyőzi ellenségeit... Morvái csak hallgatta, és azon gondolkodott, mit mondjon neki utolsó sértésül, mellyel megsemmisíti, mellyel bebizonyítja, hogy erkölcsileg magasan felette áll, s amellyel megnyugtatja önmagát. Végül a szavába vágott. — Magadat véded, főszerkesztő elvtárs, nincs igazad. Hazudsz! Közönséges kis percemberke vagy! Élősködő, örökölted a jogokat, hogy másokat vezess, de nincs hozzá tehetséged! A főszerkesztő toporzékolva kiabált! — Menj ki... követelem, hogy azonnal menj ki... hallod?! Micsoda érthetetlen indulatok ezek bennem, gondolta csodálkozva Morvái, és bevágta maga után az ajtót. Nem értette önmagát, és idegenkedve próbálta megérteni magatartása lényegét. Köszönés nélkül ment ki a szerkesztőségből, de céltalan sétára indult a városban, hogy legújabb erkölcsi diadalán elmélkedjen. Sose volt a gáttalanul feltörő indulatok embere, mi történt most vele? Alig ivott valamit, nem részeg, mi ez? Talán a körülötte kialakult helyzet összetevői hatottak rá, és átformálták? Meglehet, ő az apró erkölcsi diadalok hőse. Lám, anyagismeretből is letette a vizsgát, nem kellett volna otthagynia az egyetemet, aztán a kari titkárt is kiütötte vita közben a szellemi ringből, legújabb győzelme pedig fényes és valódi diadal. Most már csak arra a kérdésre kellene válaszolnia, hogy mi haszna mindezekből a győzelmekből, mikor a világ nem vesz róluk tudomást, senki sem tud róluk, csak egyedül ő. Nincs körülöttük lelkesedés, elismerés, semmi. Mit érnek hát, ha a titkár titkár maradt tovább is, és a főszerkesztő sem semmisült meg egészen, ezután is a társadalmi érdekek képviselőjének szerepében tetszeleg, és kirúgja őt, Morváit, erkölcsi legyőzőjét? Nem önáltatások ezek a győzelmek, nem a saját tehetetlenségi érzésének feloldására irányuló lelki kísérletek? S Morvái úgy érezte, hogy eljött a pillanat, amikor nagy általánosságban meg kell oldania önmaga és a világ viszonyának fontos problémáját, mert egyre újabb, egyre nyugtalanítóbb kérdések torlódtak fel benne.