Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - Egri Viktor: Némaság

tudtad, a sógorom se tudta... Bella eljött velem ide, alighanem akkor még élt benne valami remény, hogy a fiúk közül az egyik talán megmaradt. Aztán megjött az értesítés... ö sohase mondott gyilkosnak, csak elnémult. Ügy élt velem egy lakásban, mint egy idegennel, kiszolgált, ellátott étellel, tiszta fehérneművel és ápolt, ha kellett... Azokban az első években, amikor itt új egzisztenciát kellett teremtenem, hozzám volt kötve. De lett volna lehetősége, hogy hazamenjen. Akkor még éltek a szülei... Nem ment, hogy örök vádolőm legyen... A fiaim fényképeit a maga szobájában őrizte, aztán egy nap iderakta őket az íróasztalomra. A legfeltűnőbb helyre, hogy ha feltekintek, mindig lássam a szemüket... Ne hidd, hogy figyelmességből. Gyűlöletből tette. Elrejtettem őket a fiókba, amelyhez csak nekem volt kulcsom. Alkulcsot szerzett, vagy egy lakatossal felnyittatta, és újra a helyükre tette a képeket. Máshová rejtettem őket, de ott is rájuk bukkant. Tudtam már, bárhová raknám őket, távollétemben az egész házat felkutatná értük. Feladtam ezt a meddő harcot.

Nagyot sóhajtott, és kutatva nézte az arcomat.

— Nem kérded, hogyan lehet ezt elviselni? Hát nehezen, keservesen. A munkába temetkeztem, keményen verekedtem. Vittem is valamire a szakmában, többre, mint valaha otthon, erre büszke lehetek.

A dolgozószoba berendezése, a vastag fekete üveglappal takart íróasztal, a jól rugózott, kényelmes bőrfotelek, a perzsaszőnyegek magyarázgatás nélkül Is megértették velem, hogy Kurt a kemény természetével, törtető hajlamával versenyre tudott kelni új hazája hangyaszorgalmú embereivel, és jólétet teremtett maga körül.

A negyvenes években járt, amikor őt utoljára egyenruhában, fényes lakkcsizmában valami ünnepre indulóban láttam. Szép férfi volt, így, parádésan, fajtiszta germános szőkeségével hódítőan hatott. Akkor már régen nem köszöntöttük egymást, kitértem az útjából, idegen és gyűlölt volt az a világ, amelynek elemében ő otthon érezte magát.

Emlékszem, egy vasárnap délelőtt a téli segélyakció perselyét rázogatva jártak a bar- naingesek és dirndliruhás nők az utcákon, s Kurt szembe jött velem. Egy másodperc töredékéig mintha habozott volna, aztán határozott mozdulattal felém tolta a perselyt. Hízott, fölényes mosolya világosan elárulta, hogy kesztyűs kezével rám csap, és a falhoz teremt, ha a szótlan felhívásnak nem tennék eleget.

Benyúltam a zsebembe, kihúztam patkós erszényemet és kihalásztam belőle egy emlékként őrzött máriás rézgarast. Nem ejtettem a persely nyílásába, hanem a fogantyút tartó ujjai közé dugtam, hogy lássa ajándékomat.

Ügy látszik, karszalagjának horogkeresztje és a barna ing nem nyomta el a humort benne, mert kamaszosan elvigyorodott, és fejével biccentve megköszönte a szokatlan adományt. Utat is engedett, nem szorított le a járdáról...

— Válásra sohase gondoltál? — kérdeztem.

— Komolyan soha!... Bella tudta, hogy szeretőim vannak. De ő maga adta rá a jogot... Ha kikényszerítem a válást, ha elkergetem magamtól, azzal beismertem volna, hogy igaza van: a két fiamnak én vagyok a gyilkosa!.... Mások előtt mindig csak a maga fiait emlegette, mintha nekem semmi közöm nem volna hozzájuk, mintha nem én nemzettem volna őket... Hát nem, egyszer meg kellett törnie!

— Megtört csakugyan? Megbocsátott?

Soká hallgatott.

— Kevéssel azután, hogy megváltam az állásomtól, és ebbe a házba költöztünk, megszűnt a némaság, az otthoni pokol — felelte aztán. — De a szeretetét nem kaptam meg, azt a régit, ami volt, amikor még éltek a fiaim.

Arcán sűrűbbek lettek a ráncok, egyszerre mintha tíz esztendővel öregedett volna.

— Ki másnak mondhatnám el, egyedül te ismered az én régi életemet — folytatta.

— Egyedül te tudod itt, hogyan szerettük egymást... Ha néha megcsaltam, azért lélekben mindig hű maradtam hozzá. Ti, íróemberek, foglalkoztok a lélekkel... Te tudhatod, hogy így van.

Mi mást várhattam volna, mint ezt az unalomig ismert frázist. Ha most újra megkérdenéd, mi hozott a házadba, azt felelném, hogy az ördög sarkantyúja belém vágott, és sarkall, hogy minél többet megtudjak azokból a titkokból, a szív és lélek rejtelmeiből, amelyekről magad beszéltél. Bevallanám azt is, hogy csak ritka pillanatokban tudok megragadni valamit abból a sok ellenmondásból, következetlenségből és logikátlanságból, ami az élet. Itt vagy te is megfoghatatlanul a sorsod félmegoldásaival és tévedéseivel. Én elmegyek, az életed kérdései nyitva maradnak, ha el is mondtad, meg