Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - Török Elemér: Három vers - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)
Szemben Máriával középütt apró liget; két alumíniumszínben játszó, zöld tónusú ezüstfenyőből és karcsú, törékeny nyírfákból áll, a nyírfák levele selymes és hervadó Egyik fenyő alatt rozsdaette szivattyúskút, mellette kicsi betonmedencében vízvezetékcső, sárga rézcsappal; vékony sugárban csorog belőle a víz. Zsuzsa a három fekete asszony mögé állt, nem térdelt le, állva maradt, és lehajtotta fejét. Morvái távolabbról, a nyírfák alól nézte a folyondárok közül előderengő Máriát. Erdei asszony, szelíd komolysága beleillik a természet színes öregedésébe. Egészen addig nézte a sápadt szobrot, míg Zsuzsa megfordult, hozzálépett, és megfogta a kezét. — Amikor kislány voltam, és édesanyámmal jártam ide, sokkal több ember térdelt Mária előtt. Szerettünk ide járni, mert a mamikám is Mária volt. Nyaranta búcsújárást rendeztek Ide a környékről az emberek, de messziről is eljöttek, és letérdeltek a szobor előtt. Egész nap itt voltak, és fenn a dombon, a vendéglőben ebédeltek. Ma kevesen vannak, de... jártak Itt, nézd, mennyi viasz a földön!... Jön az ősz. — Gyere, megkeressük a mamikám nevét! A völgyecskét körülölelő földkoszorú túlsó partjához vezette Morváit, s közben nem eresztette el a kezét. Ez a rész messziről meredeken lejtő betonfalnak látszott, melynek dús lombú fák és öregedő bokrok ülnek a tetején; a valóságban kő és márvány táblák voltak a falba építve, egymás mellé, szorosan. A szobor közelében, ahol a táblák a legrégibbek, magyar és német feliratok voltak rajtuk, a szlovák feliratok a fal közepe táján szaparodtak el. A táblácskák évszámai a század elejével kezdődtek. Mintha a város kései történetét tükrözné a fal. „Mária! Köszönöm, hogy segítettél.“ „Hálából Máriának“, „Mária, ppmôž nám.“ A feliratok könyörögtek vagy hálálkodtak, s ahogy nézték őket, belefáradt a szemük. Morvái elképzelte, hogy a táblákat hozó emberek ott térdelnek a halvány szobor előtt, és kérik Máriát, hogy segítse őket. Egyszerre térdeltek ott mindannyian és nem fértek el, sokan a két ösvény mentén térdeltek, és nem is látták Máriát, de mégis hittek benne, hogy segít. Aztán a táblákat hozók elrendeződtek az időben, állandó körmenetté formálódtak, mely az ezüstfenyők mellett haladt el... A fal közepe táján kell lennie a mamikám táblájának, mondta Zsuzsa. Ő is ott ment a körmenetben, rózsaszín szoknyás, lakkcipős lányka volt, finom arcú, kalapos nő vezette kézen fogva... Itt van, szólt halkan. Szegény, szegény mamikám ... „Máriának hálával. T. Mária.“ Ennyi volt a táblára vésve; egyszerű, szürke kőtábla volt. Zsuzsa puhán megérintette, és végigfuttatta ujjait a betűk fakó rovátkáin. A tábla sarkán apró mohacsomók ültek, és a záporesők barna csíkokat rajzoltak a betűkre. — El tudja képzelni, Morvái, hogy a táblák énekelnek, és az én mamikám is velük gnekel? Szép kórus lenne ... — Szép lenne ... S most egy mély úton mentek lefelé az erdő fái között. Betonút is vezetett a városba, de ők a partoldalba taposott, köves ösvényen mentek, és fogták egymás kezét. Lábuk alatt halkan megzörrent a friss haraszt. A betonutat embermagasságú, bolthajtásos, kápolnaszerű építmények szegélyezték. Sorra mind omladozott. — Itt források vize csörgött a hegyoldalból, kristálytiszta és jéghideg... Amikor Máriához jöttünk, poharat hoztam a táskámban, és ittam a vizükből... — Most nem csörgött már víz a hegyoldalból, a bolthajtások tönkrementek, és medencéjük teli volt földdel, kővel és száraz levéllel. A város felől halkan közeledő és egyre erősödő harmonikaszó jött fel a Mélyúton. — A vak koldus játszik... — mondja Zsuzsa. — Vagy a falábú... A vak koldus volt, ült az útszélen, sapkáját maga mellé tette a földre; néhány fehér ércpénz volt benne. Az asszony egy tízkoronást dobott a sapkába. A koldusnak olyan öreg harmonikája volt, amilyet Morvái csak gyerekkorában látott valamikor vándor- köszörűsöknél és körhintásoknál, meg élete első mozielőadásán, ahol a némafilmhez ilyen harmonika szolgáltatta a kísérőzenét. A vak öregember a fák felé fordította arcát, és vallásos énekeket játszott a harmonikán. — Istenem... — súgta az asszony —, nagyon régen nem jártam erre, de hiszen itt semmi sem változott... A város házai közé értek, Zsuzsa egy téglafalhoz vezette Morváit. A falat úgy építették, ahogy a kandallók oldalát építik; a téglák körvonalait szürke maltercsíkok rajzolták meg. S a téglák lapján nevek, évszámok és fél mondatok; szerelmesek és kato
