Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - Gál Sándor: Elsőosztályú magány
Az iskolaudvar közepén kihajtott a diófa. A levelek még csak akkorák voltak, mint a körmöm, de a porzós virágok hirtelen megnőttek, s úgy lógtak az ágakon, mintha az egész fa nagy, felpuffadt zöld gilisztákkal lett volna teleaggatva. A templomkertből idehordták a halottakat. Durva, gyalulatlan koporsóhalom voit a diófa alatt. Nem hasonlítottak igazi koporsókra. Boros bácsi meg még két idegen ember fűrészelte és szögelte össze ilyenre bent az iskolában, a kisosztályban, ahová én is jártam két hónapig a háború előtt. Azért dolgoztak a kisosztályban, mert a többi terem még tele volt lótrágyával meg szalmával. A kisosztály tiszta volt, mert abban nem voltak lovak a front alatt. Egyszer — még akkor távol volt tőlünk a front — zsidók is laktak benne. Minden reggel futniuk kellett az udvaron körbe-körbe, mint a cirkuszos lovaknak. Napközben a parasztoknál voltak beosztva munkára. De aztán elvitték őket. Helyükbe rádiósok jöttek. Az alvégi Kaszás Laji jött át a templomkertből, négykerekű kiskocsit húzott maga után. A kocsin három halott feküdt. — Segíthetek húzni? — kérdeztem tőle. — Kotródj haza, öcskös — mondta —, nem neked való látvány ez. Bokáig érő, koszos köpeny volt rajta, kezén kesztyű, a fején pedig egy rossz kalap. Nagyon sovány volt Kaszás Laji, nemrégen jött haza fogságból. Elszökött. A halottak büdösek voltak. Az arcukról cafatokban pergett le a hús. Volt olyan, amelyiknek már nem is volt arca. — Mondom, menj haza — dörmögte Laji —, még megbetegszel tőlük. — Nem lesz nekem semmi bajom — mondtam —, sok halottat láttam már, még a Szomszéd Jóskát is ... — A Szomszéd Jóska is meghalt? — Meg. — Agyonlőtték? — Nem. Sok spirituszt ivott. Attól. — Aha... Sorba állított három koporsót, ledobta a fedelüket, és a halottakat egymás után a koporsókba rakta. A harmadiknak a lába beakadt a kocsi oldalába, és leszakadt. — Az istenit! — káromkodott Laji, és a leszakadt lábat a test után dobta. — Ez tiszt volt — mondta —, jól kinyírták. — Te is nyírtál ki tisztet? — Az megeshetett. Jó csomót kinyírtam. — Igaz, hogy megszöktél a fogságból? — Menj haza, nem érted?! Nem szabad itt lenni. Meggebedsz. — Hát te? — Nekem ezért fizetnek. — Sok van még? — Azt csak az isten tudja. Van olyan gödör, amelyikben tizenötöt is találtam... De most már pucolj haza, mert megjárhatod! Kijött Boros bácsi. Kezében szekerce volt, oldalán egy szíjon bőrtasak, tele szöggel. — Lesz még? — Lesz. Tele van velük a föld... Boros bácsi, maga ismerte, ugye, Téglást... — Ismertem hát. Hogyne ismertem volna. Arattam is vele ... — Hát az egy szar ember, tudja?! Ha egyszer hazajön, megölöm. — Nem kerül az haza. Nincs róla semmi hír. — Tudja, hogy milyen ember az? Gyilkos! Boros bácsi cigarettát sodort, rágyújtott, és sokáig gondolkodott. — Gondold meg, Laji... — Meggondoltam már százszor is. Mióta ezeket fuvarozza ide, mindig arra gondolok, hogy a kis Siposs Pityut is így fuvarozza most valaki, meg a maguk Béláját, a Köves Józsit, a Pétert, meg a többieket... Hát ezért ölöm meg. Ha ő akarta volna, mind itthon lennének... Te meg mit tátod a szádat? — kiabált rám. — Nem mondtam, hogy menj haza?! Boros bácsi nem szólt egy szót se. Szekercéjével megigazította a koporsó fedelét, szöget bökött a puha deszkába, és nagyot csapott rá a szekerce fokával.
