Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Kundera, Milan: Szimpozion
Nagy Gyűjtögető világában, ahol a szenvedélyek és érzések úgy szálldosnak a térben, mint a pihe, ebben a világban örök időkre halott.“ „Ugyan, kedves doktornő“, mondta bánatosan Havel, „ugyan, Don Juan és én! Mit nem adnék érte, ha megláthatnám a komturt, s lelkem megtelne átkainak iszonyú súlyával, s érezhetném magamban a tragédia fenségét. Ugyan, kedves doktornő, én legfeljebb komikus figura vagyok, s talán még ezért se magamnak, hanem épp Don Jüannak tartozom köszönettel, mivel csupán az ő tragikus vidámságának történelmi hátterén fogható fel úgy-ahogy szoknyavadász létemnek komikus szomorúsága, mely e mérce nélkül csupán szürke hétköznap s unalmas háttér lenne.“ Djabb jelek Havel belefáradván hosszú monológjába (mely alatt az álmos főorvosnak kétszer is lecsuklott a feje), elhallgatott. Csupán néhány (izgalmas) másodperc eltelte után szólalt meg az orvosnő: „Nem hittem volna, doktor, hogy ilyen összefüggően tud beszélni. Maga vígjátékfigurának, szürkének, unalmasnak, nullának tüntette fel magát. Balszerencséjére a mód, ahogy ezt az egészet csinálta, egy kissé fennkölt. Ez is a maga átkozott rafinériájára vall: koldusnak mondja magát, de olyan királyi szavakat választ hozzá, hogy azért mégis inkább királynak látsszék, mint koldusnak. Havel, maga egy vén csaló. Ravasz akkor is, amikor önmagát gyalázza. Maga egy vén, hülye csaló.“ Flajšman hangosan felnevetett, mivel nagy megelégedésére úgy vélte, hogy a doktornő szavaiban sok Tolt a Havel iránti megvetésből. Fellelkesedvén hát a doktornő gúnyos szavain, másrészt a saját kacagásán, az ablakhoz lépett, s jelentőségteljesen így szólt: „Micsoda éjszaka!“ „Igen“, mondta az orvosnő, „gyönyörű éjszaka. Havel pedig halált fog játszani. Egyáltalán észrevette-e Havel, hogy milyen szép éjszaka van?“ „Dehogyis“, mondta Flajšman, „Havel előtt nincs különbség asszony és asszony, éjszaka meg éjszaka, tél és nyár között. Havel doktor nem hajlandó a lényegtelen, másodlagos dolgokat észrevenni.“ „Maga tökéletesen belém lát“, szólt Havel. Flajšman úgy vélekedett, hogy ez alkalommal sikerül találkoznia a doktornővel: a főorvos már elég sokat ivott, s úgy látszott, hogy az álom, amely az utóbbi percekben erőt vett rajta, jelentősen tompította éberségét; „Mindenit a hólyagomnak!“ szólt halkan, s egy pillantást vetve a doktornőre kilépett az ajtón. Gáz Ment a folyosón, s derűsen fontolgatta a tényt, hogy a doktornő egész este a két férfit, a főorvost és Havelt ironizálta, ez utóbbit épp az imént feltűnően csalónak nevezte, s ámulva döbbent rá, hogy miként ismétlődik, amin épp szabályos ismétlődése miatt nem győz eleget csodálkozni: tetszik a nőknek, tapasztalt férfiakkal szemben is őt részesítik előnyben, s ez a doktornő esetében, aki nyilván rendkívül igényes, intelligens s egy kicsit (de kellemesen) fölényes asszony, nagy, új és váratlan győzelem. Ilyen derűs hangulatban ballagott végig Flajšman a hosszú folyosón a kijárat felé. Midőn már csaknem elérte a kertbe vezető lengőajtót, gázszagot érzett. Megállt, s be- lészimatolt a levegőbe. A szag a nővérek hálószoba-ajtaja előtt volt a legerősebb. Flajšman egyszerre rádöbbent, hogy szörnyen fél. Először vissza akart rohanni, hogy idehívja a főorvost és Havelt, aztán mégis elszánta magát, s megragadta az ajtó kilincsét (talán mert úgy vélte, hogy az ajtó zárva lesz, esetleg eltorlaszolták). Meglepetésére az ajtó kinyílt. A szobában erős mennyezeti lámpa világított, fénnyel árasztva el a rekamién heverő nagy, mezítelen női testet. Flajšman körülnézett a szobában, s a kis tűzhelyhez ugrott. Elzárta a nyitott gázcsapot. Aztán az ablakhoz lépett, és sarkig tárta. Megjegyzés zárójelben (Elmondható, hogy Flajšman helyesen cselekedett, nem veszítette el lélekjelenlétét. Egy dolgot azonban mégsem tudott eléggé hűvös értelemmel felfogni. Egy teljes másodpercig bámulta ugyan Alžbeta mezítelen testét, de a rémület annyira eltöltötte,
