Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Karel Kosík: A konkrét dialektikája

csoportosul, s az ember gyakorlati tevékenysége — a társadalmi élet formálása és reprodukciója — az alapja a társadalom fejlődésének.

Ennek a gyakorlati reprodukciónak egyik formája a művészi alkotó-tevékenység. Ebben az összefüggésben is lényeges: hogyan fogjuk föl a valóságot, hiszen azt állítjuk, hogy a művészet a valóság tükre. Kérdés, hogy mi a valóság, hogy megismerhető-e, tükrözhető-e egyáltalán.

A műalkotás kettős jellegű: egyrészt tükrözi, kifejezi a valóságot, másrészt új valóságot hoz létre, amely önállóan tovább él. így lehetséges, hogy amíg a görög templom a maga korában bizonyos társadalmi funkciót töltött be, ma, amikor eredeti feladata már nem időszerű, továbbra is értéket jelent, sőt a gyakorlati célokon felülemelkedvén, most tűnik csak fel igazán művészi jellege. További érdekes tulajdonsága minden műalkotásnak, hogy keletkezésének körülményeire és korára lehet róla következtetni. Itt Kosík is fölteszi a kérdést: szükség van-e egyáltalán a művészetre, amikor tudományos kutatások alapján pontosabb képet nyerhetünk az adott korról? Válasza: a művészet gazdagabb, közvetlenebb, emocionálisan aláfestett képet nyújt koráról, s ezt mind „mellékesen“, mert — mint mondtuk

— ez a tanúbizonyság nem elsődleges feladata. A művészetnek értelme és értéke van mindaddig, amíg a valóságot tükrözi, és adja át az embernek, s közben képezi is ezt a valóságot. Egy-egy műben a kortárs, a társadalom nem látja meg ezt a tükröt, vagy helytelennek •találja, elveti, s a mű csak az utókor számára fog valamit jelenteni, vagy fordítva: korukban nagynak tartott művek később feledésbe merülnek.

Mindaz, ami a műalkotással történik, eleve benne rejlik a műben, nagyságában vagy felületességében. A mű az időben, s egyúttal az idő fölött él: attól függetlenül marad meg vagy pusztul el, nyújt valamit a társadalomnak, vagy éppenséggel semmit se mond. Itt az emberi körülmények az irányadók, s ezt a viszonyt az általánosságba vetítve Kosík hangsúlyozza, hogy a történelem olyan folyamat, amelyben az abszolút és a relatív viszonya valósul meg, s ahol az emberi, az univerzális s az abszolút mint általános előfeltétel s egyúttal eredmény lép fel. Ezért nem lehet a

történelmi folyamatokat egyoldalúan, csak a tényezők vagy csak a struktúra szempontjából vizsgálni.

Ezeket a tényezőket könyvében többször is tárgyalja, s végül külön fejezetet is szentel nekik, ahol Marx Tőkéjé- nek az elemzéséből indul ki. Megvizsgálja a tudomány (konkrétan a közgazdaságtan) s a filozófia, illetve a közgazdaság és a gyakorlat közti viszonyt.

Figyelme középpontjában itt is az ember, az emberi munka áll. A munka filozófiája szorosan összefügg az ember ontológiájával (lételmélet). A munka nem hivatal, nem konkrét, specializált tevékenység, hanem: filozófiai szempontból olyan folyamat, amely az ember egész mivoltát meghatározza. Kosík Hegelből indul ki, aki abban látta a munka lényegét, hogy elválasztja a kívánságot a beteljesüléstől: közvetítő láncszem, a- mely az embert egyszersmind az időbe helyezi. A munkafolyamat az időben valósul meg, a jövő felé irányul, tehát az ember számára is az idő múlását jelzi

— feltárja az idő három dimenzióját. Ezáltal tudatosítja az ember — egyetlen lényként — a halált, mint elkerülhetetlen, végső beteljesedést. (Lásd élet és halál dialektikus meghatározását: az élet — első pillanatától kezdve lassú elhalás.)

A munka másik, dialektikus jellegzetessége, hogy általa az ember tárgyi jelleget ölt, a tárgy viszont humanizálódik. A munka csak egyetlen szempont a gyakorlathoz, a praxishoz viszonyítva. Az ember valóságos létezése éppen ebben a gyakorlatban nyilvánul meg.

Mire irányul ez az ember egész létét átfogó tevékenység? Formálhatja-e az ember saját aktivitásával léte körülményeit, megnyilvánulását: a Történelmet? Vagy a történelem egy magasabb erő megnyilvánulása, az emberrel mint eszközzel szemben?

Ezeken a kérdéseken át elemzi Kosík a történelmi törvényszerűség és a szabadság dialektikáját s miután megvizsgálta a történelemfilozófia téziseit, ebben az esetben is logikus bizonyítékát nyújtja a marxi felfogásnak: „a szabadság ismert törvényszerűség“. S az ember ebben a törvényszerűségben nem eszköz, de nem is egy magasabb erő megtestesítője, végrehajtója, hanem szerves része az egésznek, s gyakorlati tevékenységével hozzájárul az Egész fej