Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - DISPUTA - Jaroslava Pašiaková: F. X. Šalda tiszteletére

Igazságos nemzet (Národ, spravedlivý) című „nerudai“ hangvételű cikkében /Kritické projevy 10) így ír: „A világháború első három éve Vég- és Kezdetként fogja magát beírni a cseh lélek jövő történelmébe... A legsivárabb sötétség évei, s egyben az első hajnal pillanatai is ezek." Salda azonban tudja, hogy a háború csak akkor lesz választó- vonal, ha a nemzet állni fogja a jellempróbát. A szerző helyesen hangsúlyozza, hogy Šalda leginkább az egyszerű nép hűségében s „az igazi cseh értelmiségben“, azaz annak alkotó rétegében bízott. Semmit vagy igen keveset várt a hivatásos politikusoktól, akiknek hajlékonyságát túlságosan is ismerte és bírálta. Ezért rögtön az új államalakulat hajnalán elveti a demagógiát, és valódi demokráciát követel. Nerudához hasonlóan Šalda sem „összetartó“ nemzetet kíván elsősorban, hanem „igazságos“ nemzetet.

De nemcsak demokráciát, hanem szocializmust is akar, mégpedig — s ez elég jellemző! — leginkább a hazai hagyományokra épülő szocializmust (Boj

o nový, český socializmus, Kritické projevy 10), nem pedig Marx elvei alapján. Šalda számára ugyanis a marxizmus „egész karakterében a tipikusan német metafizika gyümölcse“, „mellyel szemben a cseh lélek teljes ellenszenvet érez“, mert „a cseh lélek másokon“ nem gyakorol eszmei erőszakot, ellenkezőleg

— a gondolatot szolgálni akarja, s neki áldozni magát.

Šalda, a tipikusan modern humanista a hazai műveltség hagyományai közül elsősorban — és kizárólag — annak hasznosítására és átmentésére törekszik, ami fensőbb, egyetemes szférákba ér, s ezért érthetően minden új eszmeáramlatot üdvözölt, amely a cseh kispolgárias- ság, kicsinyesség és gyávaság kritikájában segítségére volt. Ezért üdvözli a vitaiizmust is, amelytől egy magasabb rendű, egyetemes világ- és emberszemlélet nevében a mechanisztikus elméletek és a társadalmi szétdaraboltság leküzdését várta. Ezért juttatott szóhoz folyóiratában, a K menben mindenkit, aki az új elmélet szolgálatában amellett érvelt, hogy „a külső világ tárgyainál sokkal valódibb valóságot képeznek cselekedeteink: az, amit átélünk, s főleg, amit megteremtünk." (F. Mareš: Strom.) Tudjuk viszont, hogy éppen ezt a gondolatot hirdette mindig — s már előbb! — maga

Šalda is, hangsúlyozva, hogy „az igazi alkotás az, ha mindenki mindenkivel együttműködik“.

Ismeretes, hogy Šalda a cseh jellem legszigorúbb kritikusai közé tartozik. Talán mert mindig maximalista célokat állított maga elé, a nemzettől is a legmagasabb szellemi lehetőségek elérését kívánta meg. Šalda szerint az emberi lét minden dolga „az igaz élet szolgálatában“ gyökerezik. Ám milyen legyen ez a szolgálat, s milyen „igaz élet lebeg a szeme előtt, melyben látja, hogy a lángész is, ha nem igazságos ügyet szolgál, „a legszörnyűbb átokká válhat mind hordozója, mind az emberiség számára“. Svoboda kiemeli és aktualizálja — Šal- dának a személyiségről s a szabadságról vallott gondolatait. Először is Šalda szerint „nincs egyéniség erő nélkül, és nincs erő módszer nélkül, rend nélkül, fegyelem nélkül“. „Sokat csodálkozom azon"

— írta le egyszer —, „hogyan lehetséges, hogy korunkban, a szabadság korában, ilyen kevés a belső szabadság, s az individualizmus évszázadában ilyen kevés az egyéniség". Ebből a szempontból érdemel a cseh nemzeti jellem legszigorúbb kritikát. Šalda szerint „a csehek nem hisznek a szellem erejében és hatalmában“, az ún. „tényeket“ bálványozzák. Ezért idegen tőlük a heroizmus, s helyette túlzott prakticizmusukra, józanságukra, realizmusukra és utilitarizmusukra büszkék. Nem jutottak el a felismerésig, hogy „a bölcsesség, sőt hasznosság és gazdaságosság első feltétele“ az, hogy „ismerjük az igazi értékek hierarchiáját“, s hajlik a „tételes tudomány“, sőt a „tételes művészet“ felé. A kényelmes konvenciókkal s gyakran a babonákkal szemben azt a követelményt hangsúlyozza, hogy „találjuk meg magunkban a bátorságot“ (nalézat v sobe odvahu k sobé"), azaz „legyünk azzá, akik vagyunk“, mert az élethez az embernek épp arra. a bátorságra van szüksége, a- melyet kortársaitól oly fájdalmasan hiába kér számon. Ma, persze, már tudjuk, hogy a kortársaknak ettől a bátorsághiányától majd minden esetben az erős egyéniségek szenvednek; a mi korunkban például Camus mondta el Füzeteiben (Carnets) a modern ember számlájára: „Nincs időnk rá, hogy önmagunk legyünk. Alig találunk rá időt, hogy boldogokká váljunk."

Svoboda könyvének sok fejezete megérdemli a figyelmünket, ám helyszűke