Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja
sal a láthatóságig visszaugrő út a költemény születésének a folyamatát is objektivi- zálja, de a cél itt nem ez az objektivizálás, hanem a meghatározatlan sokféleségben jelenlévő idő egyetlen meghatározott, látható pontba fogása. Ez a pont ebben a versben a „felragyog“ ige, utána a tárgyak más oldalukkal fordulnak felénk. Ilyen váltópont a Csillagesőben az „öntözi“, a Percben a „lekopna“, s a Mindenen túlban a „leesnek“ kifejezés. Szubjektum és objektum (Két kristály), ég és föld (Csillageső), elvont és konkrét (Perc, Mindenen túl( érintkeznek ezekben a pontokban s így olyan teljes tér képzetét kapjuk, amelyben a mozgás csak önmozgás, s az idő csak filozófiai idő lehet. Előre futottam egy kicsit. A fenti, merésznek tűnő következtetések szövegezését már a szerző újabb kötetének (Napéjegyenlőség, 1966), illetve abban néhány felfigyeltető versnek az ismerete is befolyásolta. S itt, sajnos, kénytelen vagyok a „néhány“ szót aláhúzni, mert bár a Napéjegyenlőség-ből a Gál-verseket lényegükben meghatározó személytelenségre példaként már nemcsak sorokat, de egész verseket is idézhetünk, még mindig túl sok ebben a kötetben is a tétovázás, a „keresés“, a nyers riport-anyag (Észrevétlenül), a nagyot markolás s a befogott anyagban elmélyülni nem tudás (Márványlapba zárt nemzedék, Egy perc néma csendet), s még mindig sok vers értékét gyengíti benne a pátosz és a szentimentalizmus (Az éjszaka kézjegyei, Napló, Láz és rontás). Ezekkel itt újból foglalkozni nem tartom szükségesnek, vonatkozik rájuk mindaz, amit az első kötet hasonló jelenségeiről elmondtam. Lássunk inkább a „néhányból“ néhányat. E versek képei nem egyszerű megszemélyesítések. Olyan új típusú leíró vers elemeiként hatnak, amelyet az újabb verselmélet tárgyversnek nevez. A tárgyvers lényege: nem a tárgyak viselkednek ember módra, hanem az ember veszi fel a tárgyak tulajdonságait, azaz: az a dezantropomorfizáció, amelyről Zs. Nagy Lajos újabb képeivel kapcsolatban már volt szó. Csakhogy Gál Sándor idézett verseiben a tárgyiasult kép nemcsak részfunkciója a művészi tervnek, a mondanivalónak (mint ahogy azt Zs. Nagy Lajos néhány versében láttuk), hanem magával a mondanivalóval azonos. S ez a mondanivaló — amint azt az első kötetből vett példák már részben bebizonyították — a tárgyi világ mozgásában kifejeződő idő. (A mozgás itt tehát nem tévesztendő össze Lukács natura naturansával. Nem a szubjektum és objektum egymást közelítő mozgása ez, hanem az a filozófiai önmozgás, amely az anyag fő létezési formája.) Az önmagát elnyelő, szerelmét mélybe rejtő, iszapba kőmagokat ültető s reggelre kivirágzó folyó tárgyként s emberként egyaránt abszurd, csak az általa megvalósuló idő (a születés, a dolgok egymásutánisága) valóságos. A Napló temetője a tengert asszociálja, az „elúszik sok kőhajó“ (azaz a sírok hajóként úsznak) tehát szintén tárgyiasítás. Az emlékek, hitek, vágyak is „csobognak", s a közvetlen emberre utaló kín és öröm a „Hunyt pillák mögötti“ kísérteties, valószerűtlen térben (amelynek kísértetiességét és valószerűtlenségét a „téli hold“ már előkészíti és fokozza) csak múlt idejű lehet. Az Újjászületés- s Napló-iéle versek esetében tehát a „tárgyiasodás“—jobb szó híján — „időanyagúvá válást“ Is jelent. Gál Sándor legjobb verseinek a „hőse“ az idő, mégpedig az éppen születő pillanat, a „lesz-idő“ (ritkábban az éppen múlttá kásásodó idő, lásd: Napló). Körülbelül úgy, ahogy az amerikai kinetikusok hirdetik: „Egy folyamat„A folyó elnyeli önmagát Szerelmét a mélybe rejti iszapba este kőmagokat ültet s reggelre kivirágzik fehér habosan“ (Újjászületés) „Temetőben elúszik sok kőhajó Emlékek vágyak hitek csobognak idézve kínt örömöt a téli holdat Hunyt pillák mögött szállong a hó“ (Napló, 1963. szept. 22.)
