Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - Yasunari Kawabata: Élet a maszk alatt
YASUNARI KAWABATA del 88 maszk al«gfl (Részlet az író Yama no Oto — Hegydörgés — című regényéből) — Fehér lett a hajam anélkül, hogy megmásztam volna a Fujlyamát — mormolta Shingo a hivatalában. A mondat hirtelen ötlött fel benne, s úgy érezte, hogy erősen emlékezteti őt valamire. Elismételte, ízlelgette a gondolatot, többször egymás után. Előző este Matsushimáról álmodott. Hm, talán a képzettársítás teszi? Reggelre furcsának találta, hogy olyan szigetről álmodott, ahol sohasem járt. Az öregembernek tudomásul kellett vennie, hogy életkora ellenére sosem zarándokolt el Matsushimára, sem Ama-no Hashidatéra, amelyeket Japán három leghíresebb vidéke közé sorolnak. Nem tett semmi mást, mint egyszer visszatérőben egy üzleti útjáról, Kyushuról, egy állomáson leszállt s — egyébként nem is szezonban — megnézte Miyajimát. Az álom, amelynek egy-két foszlánya ébredés után is megmaradt emlékezetében, a fenyők s a tenger világos, tiszta színeivel, lenyűgözte. Nyilvánvalóvá lett, hogy Matsushimáról álmodott. A fenyőfák árnyékában, a füvön egy nőt tartott a karjaiban. Félt, rejtőzködött. Az egyik szerelmesnek biztosan oka volt a bujkálásra. A nő egészen fiatal volt, szinte még serdülő. S ő, Shingo, álmában hány éves lehetett? Kétségtelenül ugyancsak fiatalnak kellett lennie, hisz fel-alá kergetőztek a fenyők között. Nem emlékezett rá, hogy ölelés közben bármilyen korkülönbségről tudott volna. Fiatalemberként viselkedett, mégsem volt olyan érzése, hogy megfiatalodott, vagy valamely régi tapasztalat emlékére talált volna. Húszéves volt, s közben ugyanaz a hatvankét éves férfi, aki a valóságban. Mit nem tesz az álom varázslata! Otitársainak motorosa messze távolodott a tengeren. A hajó farában — magánosan állva — egy másik nő lobogtatta szüntelenül a kendőjét, amelynek vízből kiemelkedő fehérsége másnap reggel is tisztán megmaradt Shingo lelkében. Otthagyták hát egyedül a kis szigeten, de semmi nyugtalanságot nem érzett emiatt. Látta, amint a hajó egyre távolodik a vizen, de onnan nem figyelhették meg a rejtekhelyét: semmi másra nem gondolt, csak erre. A fehér kendő látványára riadt fel. Abban a pillanatban már nem tudta volna megmondani, milyen volt álombéli nő társa, emlékezete semmilyen képet sem őrzött meg róla, sem az arcát, sem az érzéki képét. Csak a táj színei maradtak meg világosan benne. De miért Matsushima? Miért éppen az a sziget, amelyet sohasem látott? Azonkívül sosem utazott lakatlan szigetre motorossal. Ügy képzelte, hogy megkérdi a családjától, vajon színekről álmodni nem jelent-e valami idegbetegséget, de nem volt bátorsága hozzá. Némileg zavarta, hogy álmában nőt ölelt. Mégis, az álmok világa adta vissza neki minden nehézség nélkül az ifjúságot, egyben meghagyva teljesen a jelenlegi személyiségét. Ez a csodája az időnek kissé megvigasztalta.
