Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - Duba Gyula: Szabadesés
Eldobta a cigarettavéget, de nem fordult a fal felé, újabb cigarettára gyújtott. Morvái az apró láng fényénél borostásnak és fáradtnak látta apja arcát, homlokán és a szája szélén ráncok és mély árkok húzódnak. Megfáradt, öregedő ember az apja. S most nagyon csalódott benne. Csalódása töprengővé és magába zárkózóvá teszi, és még jobban elmélyíti a ráncait. Soha nem szívott még el egynél több cigarettát lefekvés után ... Egy kép jutott eszébe: amikor Csehországba akarták telepíteni őket és elszöktek hazulról, a nagybácsijánál húzódtak meg. Ű és édesanyja a szobában háltak, apja az istállóban, a tehenek előtt a jászolban, ahol a bibliabeli Jézus született. Azért hált ott, hogy ha a csendőrök razziát tartanának a faluban, könnyebben eltűnhessen. Egyszer éjféltájban Varga bácsi, az öreg forradalmár kopogott be a nagybácsijához, hogy megszállták a csendőrök a falut, azonnal meneküljenek a hajiokok felé, és töltsék ott az éjszakát. Morvái is felöltözve aludt a szoba földjére hintett szalmán, rögtön talpon volt, és sietett az istállóba. Apja úgy feküdt a jászolban, mint most, hanyatt- fekve cigarettázott; később azt mondta, nem tudott elaludni. A tehenek kérődzve hevertek, a lovak lassan ropogtatták az árpaszalmát, békés meleg és pára volt az istállóban, melyet olyan jól ismert, és úgy szeretett. S apja egy pillanat alatt talpra ugrott, vette a nagykabátját, és már kint is voltak a télben. Telihold volt, mint most, húsz fok lehetett nulla alatt, szárazon csikorgott a hó. Apja fiatal és erős volt akkor, homlokán már ráncokat vetettek a gondok, de a ráncok hamar eltűntek, amikor azon nevetett, hogy ügyesen eltűntek a csendőrök elől. — Emlékszel arra az öreg cseh mérnökre, aki a front után nálunk lakott? — Apja hangja csendes és rábeszélő volt. — Idejött, alig kezdett dolgozni, s már a falu legfontosabb embere volt... Morvái felidézte a piros képű mérnök alakját, nagy testű, nehézkes ember volt. Vacsoránál hosszan elbeszélgetett apjával. A határ új kataszteri felmérését végezte, ellenőrizte a térképet, és bejelölte a változásokat. Sokat evett, nagy és olthatatlan szomjúsággal itta az otellót, s a gazdák, ügyeik kedvező elintézésének a reményében annyi tyúkot, kacsát és bort hoztak neki, hogy alig bírta elfogyasztani. — Pedig kommunista sem volt — folytatta apja —, a rendszer megváltozott, de mérnökre szükség volt az új rendszerben is. Diplomás embereknek nem kell félteniük a kenyerüket. Rá akarta beszélni, hogy folytassa az iskolát, és ehhez sorakoztatta érveit. Meg akarta győzni. Anyja hallgatott. — Mindig jól tanultál. Szerettél tanulni. A tudás hatalom. Valahányszor én tanult emberrel találkoztam, mindig a felettesem lett. S önként vállaltam felettesemül, mert tudtam, hogy többet tud, mint én. A tudást tisztelik az emberek. Nem vehetik el tőled, ha megszerezted, örökké a tied. A legbiztosabb vagyon... — Találkoztam mérnökkel, aki nem végezhette a munkáját, hiába volt meg a tudása, hivatali szolga lett egy szerkesztőségben. Öreg ember volt, kissé már bolond, megbízhatatlannak tartották, és nem engedték be egyetlen üzembe se. Találkoztam tanítóval is, aki örült, hogy hivatalban dolgozhat, és nem panaszkodott... Sokszor hiába van a diploma.... A cigaretta parazsa gyorsabban süllyedt és emelkedett, úgy imbolygott a homályban, mint egy ködbe vesző világítótorony kóbor fénye. Apja vitába szállt vele, hangja nyugodt maradt, de Morvái érezte a belső izzást nyugalma mögött. Anyja csak figyelte őket, nem avatkozott a beszélgetésbe; hallotta a lélegzését, de alakja árnyékban maradt. — Sok minden megváltozott mostanában. Több dolog értékét veszítette. A föld is elértéktelenedett meg az állat is. Ami mindenkié, az senkié. A szövetkezetben halomra pusztulhatnak a malacok, a borjúk, senki sem törődik velük. Valamikor én sem hittem volna, hogy nem lesz földem, tehenem és lovam. S most bekövetkezett. Dolgozó lettem, nem parancsolok, engedelmeskedem. A munkámról mások döntenek. Nincs szükségem rá, hogy értsek a gazdálkodáshoz. Te biztos vagy abban, hogy az írásaidra mindig szükség lesz? És mindig tudsz majd olyat írni, amilyet kell, amilyet várnak tőled? Nem tudom, gondolta Morvái, és nem is akarom tudni, ahogy az ember nem akarja tudni, mikor hal meg, mert ha tudná, előbb halna meg a félelemtől.
