Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - Milan Rúfus: Versek
Milan Rúfus ábécé Menj, élj, terítve az asztal: kés, fogad, s fog alá való. Minden előtted van, ami kell. Indulj, ne habozz, írj, ismered a betűt. Többet nem tehetsz, eddig ér az értelem. A valót nem látod. Csak az ábécét tudod. Naponta böngészed benne saját nyomorod, s nagyságodat is. Ő, átélt szorongás, milyen kegyetlen ez így! Utánunk mindezt ki olvassa el? fuvarosok Meghat az a hosszas suttogás, beszéd, ahogy a kerék a kövekkel beszél. Az ébredő nap köhintget így a templomi csendben. Hallgatom a születő dolgok mély roppanásait, ahogy pattan a mag, s az ostor. Vadra indulnak. Zajongva húznak a hajtők. S előttük fiirjcsapatként felröpülnek a kenyerek Már jönnek a szekerek. Firkád. halál A halál csak elölről nézve iszonytató, Hátulról nézve gyönyörűen ártatlan minden. Mint a karneváli álarc, amelybe éjfél után izzadtan vizet merítesz inni, vagy mosakodáshoz. Csak a szem-nyílásokat takarja tenyered. S ez az utolsó, ami még megtéveszthet. költészet harangok Alszom, harangok ébresztgetnek. Egy tájról álmodom. Remeg az egész. S mint fehér hajó siklik rajta hullámról hullámra a fény. Az a keresett. Felnyitom szemem. A sötétség megtelik kiömlő könnyeimmel. így szunnyadok el. Költészet, milyen kevéssel vagy több az üres beszédnél! Kit rémítgetsz? Markába nevetett az isten, aki illataid kikeverte. Hát ki fél tőled? A költő-énekes. Kalapod csak őt ijeszti. S a termést nem érinti — úgy fél üres kabátujjadtól, oh, te kéz nélküli, világot felrázni hivatott. A kevés kevese, költészet, első-egyetlen. Marokba-zárt pici veréb. Tehetetlen, kinek nyelvén a lelke. Gál Sándor fordításai
