Irodalmi Szemle, 1969

1969/10 - FIGYELŐ - Dobossy László: Az összhangzó értelem vonzásában

érez, az — Igen gyakran — nem egyéb, mint mag nélküli dióhéj“ — írta a Tizenötévi küzdelemben. Vagy pedig — a teljességi eszmény meghódításának másik példájaként —, mennyire jellemző, hogy egyfelől mindenkinél következetesebben szállt síkra a békéért, és mozgósított a háborús veszély ellen, másfelől azonban óva intett az elemyedt s ezért megint csak részlegessé senyvedő „pacifizmus“ követőitől. Szerinte ugyanis minden részlegesség és minden eltorzulás bénítja a teljességre törő ember lendületét, fékezi a madáchi „összhangzó értelem“ megteremtésének lehetőségét.

Ugyancsak az összhang igényét megvalósító teljes ember eszménye vezette öt — fejlődésének egyik fontos szakaszában — a hindu gondolat felé, amelyben akkor az egyetemes értékű embereszmény metafizikai értelmezését látta. Ez a törekvés fejeződik ki abban is, hogy az egyilk magyar levelezőjének, Húgai Ferencnek küldött könyvébe (Az élő India misztikájáról és akciójáról) a következő Vlvekananda-gondolatot jegyezte be ajánlásul: „Ha meg akarjátok találni az istent, szolgáljátok az embert“, — vagyis az istenség, a tökéletesedés ígérete és a magasabbrendűség lehetősége, nem az emberen kívül, hanem magában az emberben van. S a humanista legfőbb dolga e lehetőség kibontása, ez ígéret beváltása, más szóval az ember két alapvető tevékenységének: a gondolkodásnak és a cselekvésnek az összhangba hozása.- Ilyen értelemben láthatjuk Rolland-ban fő, sőt legkövetkezetesebb képviselőjét a modern humanizmus egyik nagy áramla tának, annak, amelyet Thomas Miann — a Nemzetközi Szellemi Együttműködés Bizottságának 1936-i budapesti ülésén — harcos humanizmusnak nevezett.

Ehhez az új, korszerű értelmezéséhez a modern humanizmusnak Rolland már korábban eljutott, igaz, nem egy fájdalmas megpróbáltatás árán. így rögtön az első világháború befejeztével arra tett messze mutató kísérletet, hogy úgynevezett egyetemes humanizmusban egyesítse az évszázados hindu bölcsesség újjáélesztett tanulságait — elsősorban a barátjává lett Gandhi tanítását — és Lenin „hatalmas szózatát“. Ámde a merész egyeztető kísérletet eleve kudarc fenyegette a fasizmusoktól megmételyezett, majd az újabb háború veszélyétől fenyegetett akkori Európában.

Romáin Rolland többször is, részletesen leírta a szintéziskeresésnek e fájdalmas útját, így leginkább Az elvarázsolt lélek (L’Ame enchantée) című regény- folyamban, valamint — részletekbe ha- tolón — a Tizenötévi küzdelem tanulmányaiban, különösen pedig az ezek élére helyezett ritka becsű vallomásban, amely Búcsú a tegnaptól (Adieu au passé) címmel vezeti be e kötetet. S épp e Búcsú a tegnaptól mutatja legszebben Rolland igazi — emberi és gondolkodói — nagyságát: az olasz, a német, a spanyol fasizmus előretörése láttán, a kultúra és az erkölcs értékelnek fokozódó fenyegetettsége idején, volt ereje, hogy ne zárkózzék be a nehezen szerzett nemzetközi tekintély fellegvárába, a „világ lelkiismerete“ tetszetős és veszélytelen szerepébe, — hanem továbblépjen, búcsút mondjon múltjának, s a gondolat és a tett új egységét ikeresve azokhoz csatlakozzék, akik nem elégszenek meg az emberi tudat passzív vizsgálatával, hanem — a hitelességet követve irányelvként — vállalják és megvalósítják e vizsgálat gyakorlati következményeit is.

A humanizmus fogalmának ezt a korszerűsített (jóllehet — hangsúlyozzuk — korántsem teljesen új, hanem egy másfél évszázados fejlődés hagyatékához kapcsolódó) változatát nevezte Thomas Mann harcos humanizmusnak Budapesten. Szerinte „nem szabad megengedni a szégyen és kétely nélküli fanatizmusnak, hogy kihasználja és elsüllyessze a szabadság, a türelmesség és a kétkedés elvét; a humanizmusnak nemcsak joga, hanem kötelessége is a védekezés“. Rolland azonban — a Thomas Mann hirdette felfogást továbbfejlesztve — nem csupán védekezési szerepet szánt az új, cselekvő humanizmus követőinek. Számos kezdeményezése a népek öntudatának felélesztésére és mozgósítására nem merült ki abban, hogy védje az emberi értékeket, hanem figyelmeztetett a veszélyekre is, amelyek pusztulással, kisajátítással vagy lagalábbis torzítással fenyegetik a szellem és az erkölcs értékelt. Rolland humanizmusát az aiz elv hatotta át, hogy az ember teljességre törekvése nem öncél; az egyén szerves része egy közösségnek, s a legmélyebb gondolat is csak annyit ér, amennyit megvalósítunk belőle, vagyis amennyivel hozzásegít az igazságtalanságok kiirtásához, az együttélés megszépítéséhez, a derűsebb holnapok előkészítéséhez. Enneik az elvnek a