Irodalmi Szemle, 1969
1969/10 - JEGYZET - Mária Vyvíjalová: Egy bírálat margójára
Egy bírálat margójára Az Irodalmi Szemle 1969-es évfolyamának harmadik számában (281—283) Fried István recenzálta Juraj Palkovičcsal foglalkozó monográfiámat, s felvetett néhány fontos problémát, amelyek nézetem szerint magyarázatra szorulnak. Fried István munkám megfelelő fejezetével kapcsolatban felteszi a kérdést, ugyan ki is magyarosított volna 1812—1818-ban? Véleménye szerint állításom a magyarosításról „furcsa“. Munkám harrrjadik fejezetének alcímérben szó szerint ezt írom: Palkovič törekvései a magyarosító kísérletek megvalósítása ellen 1812—1818-ban (164). Nem beszélek tehát közvetlenül magyarosításról, ahogyan azt a bíráló értelmezi. Ügy érzem, meg kell magyaráznom Fried István félreértését, és az ebben gyökerező véleményét, ami szerint a korabeli magyar irodalom művelői, akiket név szerint fel is sorol, és a Magyar Helytartótanács nem követett hasonló célt, és az ilyen jellegű törekvések vármegyei és járási szinten való megnyilvánulásai csakis egyesek egyéni kezdeményezései voltak. De Fried István állítása ellenére is, a hivatalos adatok egész sora alapján állítom, hogy a nemzeti összeférhetetlenség tűzfészke éppen a budai Helytartótanács volt. Palkovič ellen, aki a szlovák újság szerkesztője volt, a Pressburger Zeitung szerkesztője: Weber indított támadást, amelyben Palkovič állandó céltáblája volt a Pozsonyi Városi Tanács tagjainak, elsősorban Nagy István nacionalista színezetű támadásainak. Nem véletlen, hogy a Városi Tanács tagjai közül éppen Nagy mutatott rá a Palkovič által szerkesztett újság alcímében található „nemzeti“ szóra, amit a magyar nyelv mint az ország egyedüli hivatalos nyelve szempontjából megengedhetetlennek tartott. Nem véletlen az sem, hogy Nagy véleménye termékeny talajra talált a Helytartótanácsban is. Ebben a magyar ideológia fejlettségének megnyilvánulását kell látni. Trenk M. A., a Helytartótanács cenzora 1817. május 5-én keltezett leiratában a „nemzeti“ fogalom helytelen magyarázatával vádolja Palkovičot. Ezt azzal indokolja, hogy Magyarországon csak a magyar nyelvet ismerik el az egyetlen nemzeti nyelvnek, s a legújabb tanterv szerint az ifjúságot is ezen a nyelven fogják nevelni (így!). Ennek a véleménynek megvoltak a következményei is, és Palkovič a Helytartótanács .sürgős intézkedésére július elején kénytelen volt megváltoztatni az újságja feliratát. Ennek ellenére az év utolsó hónapjában megjelent egy támadó hangú cikk a Tudományos Gyűjteményben (Észrevételek a Pozsonyi Tót Üjság kisebbítő homlokírása ellen). Remélem, hogy ezek után Fried István is elismeri, hogy Trenk cenzor véleménye nem magánvélemény, hanem a Helytartótanács megfelelő osztályának hivatalos álláspontja, amely ezt mint hivatalos végzést parancsba is adja a pozsonyi tanügyi kerületnek. A budapesti Országos Levéltárban található hasonló tartalmú iratanyag szemléletesen bizonyítja a nemzeti türelmetlenség fokozását és. a szlovák nemzetiség nyelvi fejlődésének megnehezítését hivatalos vonalon is. Magyarázatra szorul Fried Istvánnak az a homályos megállapítása is, amely szerint „nem teljes igazság az“, hogy Palkovič a szlovák nemzeti megújhodás képviselője volt. Palkovič kapcsolatai a magyar irodalom művelőivel, elsősorban Kiss Jánossal, a barátság és a közös irodalmi szemlélet szintjén mozgott (lásd ezt a problémát a Historické štúdie 1969-es évfolyamában), de Palkovič szlovák nemzeti öntudata és az a képessége, amellyel meghatározta a szlovák etnikum helyét Magyarország határain belül, s így megalkotta a szűkebb értelemben vett „szlovák haza“ fogalmát, besorolja őt a szlovák nemzeti megújhodás képviselői közé. Az volt az óhaja, hogy a Magyar- országon élő írók és költők között egyetértés és rokonszenv alakuljon ki, de Palkovič kezdettől fogva a szlovák és cseh kulturális politikai egység megtántoríthatatlan hirdetője volt, aminek megvalósulását a közös irodalmi nyelvben és a közös irodajegyzet
