Irodalmi Szemle, 1969

1969/10 - HAZAI FÓRUM - Veres János: Vallomás magamról

menyek, útleírások vagy meséskönyvek fordításával (ez anyagilag is sokat jelentene); mindmáig hiába várok ilyan megbízatásra.

2. Sok Válek- és yrnrek-verset fordítottam eddig, Válek verseiből például már egy egész kötetnyit, am a kiadótól azt a választ kaptam, hogy nem szándékozik ilyen kötetet kiadni.

3. Összegyűjtött versfordításaimat három ciklusba gyűjtöttem (szlovák, cseh. román költők); a kiadó ezek iránt sem mutat érdeklődést.

4. Kiadatlan novelláim — hí. lassan is — szaporodnak; alkotószabadságra lenne szükségem, hogy a meglévő anyagot kiegészíthessem. A kiadó és az írószövetség több segítséget nyújthatna a vidéki írónak az alkotószabadság kivívásában. (Vidéken a munkaadó sokkal nehezebben ad fizetetlen szabadságot az íróknak, mint a pozsonyi szerkesztőségek.)

5. Minthogy a véletlen folytán eddig minden verskötetem rossz időszakban jelent meg, a kötetek távolról sem adtak hiteles képet rólam. Fontos volna, hogy mielőbb kiadják válogatott verseim gyűjteményét, mely hűen tükrözné egész eddigi munkásságomat.

6. Ojabb verseimből összeállíthatnék egy vékonyabb kötetet; nem tudom, a kiadó számol-e ezzel, s bevehetné-e az 1970-es tervbe.

7. Egy ifjúsági regény témája is foglalkoztat; nem tudom, érdekli-e mostanában az ilyesmi a kiadókat.

Talán nem megvalósíthatatlan a javaslat, hogy a könyvkiadó szerkesztői időnként keressék fel otthonukban a vidéki írókat, beszélgessenek el velük, pillantsanak bele kiadásra szánt kézirataikba, ismerkedjenek meg elképzeléseikkel, s tárgyalják meg közösen, minek gyűrkőzzék neki leghamarabb a vidéki író.

Az írószövetség magyar szekciójával is laza a vidéki író kapcsolata, noha évek óta rendes tagja a szövetségnek. A szekció vezetői évenként egyszer szintén meglátogathatnák a vidéki írót, hogy problémáiról szót váltsanak vele, esetleg a járási szerveknél közbenjárjanak érdekében, majd Pozsonyba visszatérve egyengetni próbálják további érvényesülésének útját. Az én esetemben a szociális segély kieszközlése is indokolt volna.

A DII.IZA és a Népművelési Intézet oly módon segíthetne a vidéki írón, hogy időnként színdarabokat fordíttathatna vele.

Képzeljék soraim mögé a sárga lombú, csonka cseresznyefát és a régi kerti asztalt, melyre írás közben a könyököm támaszkodik. A fa gyökerei kavicsos, bizonytalan talajba kapaszkodnak, s mégis áll, és minden évben piros gyümölcsöt terem. Nem szívderítő látvány ez a fa, koronáját mégis alázatosan kínálja az ágaira csimpaszkodó gyerekeknek, s júniusban a nekitámasztott létrát is türelmesen megtartotta. Mivel a költő is ember, irodalomról és közéletről megfeledkezve nézek most én is fiam kis autójára, ahogy a nagyapám nézett egykor apám madzagostorára, apám meg az én gumiállatkáimra. A láncolat folytatódok: engem is csak az a remény vigasztal, hogy az ő sorsának nem ez a cseresznyefa lesz majd a szimbóluma . . .